Budapesten harcok folynak Prága, Brüsszel... és főként Budapest érdekében

A magyar választások messzemenően túlmutatnak a magyar határokon. Nemcsak azért, mert ottani miniszterelnökük időnként sikerrel paralyzálja az Európai Uniót különféle vétójoggal való zsarolási formákkal. Sokak számára ez a személyiség szimbólummá és példaképpé vált. Nálunk is küzdenek a kormányzati politikusok, hogy ki tiszteleghet bizarabb összehasonlítással Viktor Orbán előtt: például Petr Macinka külügyminiszter mondta, hogy Michelangelo Buonarroti csak ötszáz évente születik, és egy ilyen személy most vezető szerepet tölt be a magyar kormány élén. Václav Klaus hosszú ideje udvarlójaként Macinkának nyilván van gyakorlata a nagyon bizarr dicséretek megfogalmazásában. A miniszterelnök Andrej Babiš számára Viktor Orbán a múlt rendszerben „valójában olyan volt, mint Václav Havel”. Tekintettel arra, hogy akkoriban Babiš maga is ki volt, érdemes megérteni a csodálatát Orbán iránt, valamint Havel iránt – pontosan úgy, mint ahogyan azt, hogy nem tudja őket túl jól megkülönböztetni.

A Orbán rezsim számára a legnagyobb támogatást az európai alapok jelentették. Míg Lengyelország – politikai pártokon átívelően – nagyjából kihasználta a modernizációra, addig Csehországban és Magyarországon ezek a források a masszív kizsákmányolás és rablás eszközeivé váltak.

De Orbán nemcsak Közép-Európából merít támogatást. Kifejezték neki támogatásukat például Budapesten az argentin elnök Javier Milei és Trump külügyminisztere, Marco Rubio, valamint az Alternatíva Németországért elnöknője, Alice Weidel. A választások előtt még Trump alelnöke, J. D. Vance is érkezik. A nemzeti konzervatívok, akik szabadon átmennek a szélsőjobboldalba, Orbánt szimbólumnak és inspirációnak tekintik. Ha Magyarország kicsit nagyobb lenne, ez a „reakciós internacionalé” a Szovjetuniójává válna. Ráadásul eredetileg úgy tűnt, hogy a választások előtt megjelenik majd az amerikai elnök is Budapesten. Ám mostanra más problémákkal foglalkozik, és főként nem szívesen látogat el olyan helyre, ahol vesztesek vannak. Orbán számára most a vereség nagyon komoly veszélyt jelent.

Orbánizmus mint politikai logika

A rendszerellenes fiatalok vezetője és a nyolcvanas évek végi demonstrációk hőse Viktor Orbán 2010 óta miniszterelnök, azaz tizenhat éve. Olyan pártja, amely a korábbi antikommunista mozgalmak örökségéből merít, még mindig a Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) nevet viseli, pedig a hívek, akiket ez a párt megnyert, már mindannyian hatvan felett vannak, Orbánnal együtt. Miniszterelnök volt már 1998–2002 között, majd ezt a négyéves időszakot így jellemezte: „Kormányon voltunk, de nem voltunk hatalmon”. Amikor később vereséget szenvedett, a vereséget így kommentálta: „A hazának nem lehet ellenzékben lenni”.

A győzelemhez vezető út a második felében, a 2000-es évek második felében, mély válságon keresztül vezetett, ideértve a 2006-os széleskörű és erőszakosan elnyomott tüntetéseket is. Ezek a 1956-os szovjet invázió évfordulójának megemlékezését ötvözték a magyarországi jelenlegi elit képmutatása és korrupciója elleni tiltakozással, melyet a szocialista miniszterelnök, Ferenc Gyurcsány szimbolizált, aki a kommunista múltat és jelentős privatizációs vagyont ötvözte. A történelmi emlékek között szerepel egy mondat is a zártkörű gyűlésen: „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk este”. A posztkommunisták és liberálisok nemcsak a nem túl sikeres átalakulásért, hanem a második évtized válságáért is felelősek voltak. Orbán velük szemben hatásos retorikát alkalmazott, amely az antikommunizmust a transzformáció kritikájával és a nacionalizmussal kötötte össze. Győzelmesen nyerte meg a választásokat, és visszatért a miniszterelnöki székbe – alkotmányos többséggel, amely lehetővé tette számára az ország változtatását. Már nemcsak a kormányban volt, hanem a hatalomban is.

És tett is lépéseket. Sikerült marginalizálnia az ellenzéket és a független médiát, és új rezsimet hozott létre. Ehhez több nevet is talált. Leginkább a „iliberális demokrácia” kifejezés volt hatásos, amely a kritikus Faríd Zakaríi koncepciójából a harci jelszóvá vált. Ez a jelszó okosan sugallta, hogy a „liberális demokrácia” a liberálisok kormányzását jelenti (és így a demokrácia korlátozását) – miközben az a benyomás is kialakult, hogy ez a liberális zsarnokság azzal fog megtörni, hogy megszabadul a különféle korlátozásoktól, amelyek a kisebbségek jogait, a politikai pluralizmust és a hatalom ellenőrzését védik. A demokrácia helyett a „népuralom” fogalmát akarja delegálni a nép színpadára. (Az iliberális demokráciát gyakran fordítják szó szerint, mint „nem liberális demokráciát”. Ez zavaró – az „irracionalitást” sem fordítjuk le pusztán „ésszerűtlenségként” vagy „irracionalitásként”, tudva jól, hogy a racionalitás tagadása új minőséget teremt. Az „iliberális demokráciával” is így van.)

Orbán saját rendszerét „nemzeti együttműködési rendszernek” nevezte. Kim Scheppele jogász a „frankenstein-i államról” beszélt, Ivan Krastev és Stephen Holmes politológusok pedig fejtették ki ezt a metaforát: Orbán különféle politikai intézményeket kölcsönöz különböző kontextusokból, és összeállított egy bizarr kollázst, amely korlátozta a politikai ellenzék lehetőségeit és tartotta hatalomban. Ahogy a történész Balázs Trencsényi és a közgazdász János Mátyás Kovács is írják, a kollázs és a barkácsolás logikája jellemző Orbánra. Orbán hangsúlyozza a nemzeti egység vízióját, de ez az egység színes (engedjük meg magunknak a hosszabb idézetet, mert az orbánizmust találóan és színesen jellemzi):

„Neoliberális gazdaságpolitikai javaslatokat kínál külföldi befektetőknek és állami támogatást a hazai vállalkozásoknak, kiindulópontot az EU és NATO egységének aláásásához a orosz erőszakosak számára; a hagyományos normákat a régi világ konzervatívjai számára, folyamatos mobilizációt azoknak, akik társadalmi szolidaritást keresnek, a civil társadalom zaklatását azoknak, akik nosztalgiával tekintenek Horthy- és Kádár-rendszerű rendőrállamokra, a judaizmus-keresztény örökség védelmét az iszlám ellen, a nemhagyományos zsidó frakciók és karizmatikus neoprotestánsok ellen; politikai vallás a hős kultuszával és a kollektív bűn és üdvösség kvázi-eszkatológikus narratívájával a szekularizált posztkeresztények számára… antikozmopolitikus kampányok rasszista árnyalatokkal, a két világháború közötti radikális jobboldal radikális változatának újraélesztése; etnikai szórakoztató parkok a nyugat-európai fehér felsőbbrendűség híveinek, de ugyanakkor vonzó helyszínek afrikai és ázsiai diákok számára olcsó európai felsőoktatási diplomával; adóparadicsom és kapu az EU-ba kínai, izraeli, orosz, szíriai és török üzletemberek számára; látszólag regionális nagyhatalom a globális anti-liberális és nemzeti egoista szövetségesei számára; ugyanakkor engedelmes és együttműködő gazdasági alegység a német ipari térségben a technokraták számára, akik hisznek az ideológia nélküli gazdasági függőségben. A nemzeti együttműködési rendszer inkább liberálisan bánik az apolitikus társadalmi csoportokkal, hagy nekik teret a magánélet és a szexuális orientáció döntéseiben, ugyanakkor a rezsim befolyásolói provokálnak és megaláznak bizonyos ideálokat. Még rosszabb a sorsa a liberális és baloldali (és később a jobboldali, de kormányellenes) aktivistáknak és szervezeteiknek: szembesülniük kell a kormány által irányított médiák és az agresszív intézményi környezet rágalomkampányaival.”

Ez a differenciált támogatás Orbánnak jelentős támogatói bázist épített ki. Ennek gyökereit néhány szerző, például Béla Greskovits már 1987-es diplomamunkájában is nyomon követi, amely a lengyel ellenállási mozgalom elemzésével foglalkozott, Antonio Gramsci felhasználásával, és a végkövetkeztetésében így fogalmazott: „A nyugat-európai társadalomhoz képest, ahol a mozgalmak általában a civil társadalomból nőnek ki, Lengyelországban a civil társadalom a mozgalmak által jött létre.” Orbán ezt a nézetet a posztkommunizmusban is átültette. Amikor a politikai ellenzéktől kiszorult, a „polgári körök” széleskörű mozgalmára támaszkodott, és az utóbbi években újra aktiválta ezeket, próbálva mobilizálni őket a digitális térben „digitális polgári körök” néven.

Nemcsak a nép támogatásának kiépítésére (és a médiák egységesítésére) helyezett hangsúlyt, hanem ideológiai alapokat is próbált teremteni. Ahogy Gábor Scheiring politikai közgazdász mutatja, Orbán közpénzeket fektetett be több nemzeti-konzervatív gondolkodó műhelyébe. A legnagyobb közülük, a Károlyi Mihály Kollégium, egyben egyetem, gondolkodóközpont és propagandisták központja volt. Orbán ezt a költségvetésből finanszírozta, és részesedést adott néhány állami vállalatban is. 2021-ben ez az összeg 1,7 milliárd USD volt, ami több mint 1 százaléka Magyarország GDP-jének, és több, mint az éves felsőoktatási költségvetés. Ezzel a költségvetéssel nagylelkű ösztöndíjakat kínálhatott a konzervatív gondolkodóknak és publicistáknak, mint például Rod Dreher vagy akár a brüsszeli fiók vezetője, Frank Furedi.

Ezután ezek az emberek interjúkat adnak nemzetközi konzervatív médiának (Magyarországon például az Echo heti lapnak), és szívesen mesélnek arról, milyen nagyszerű ország Magyarország, és Orbán nagy államférfi. A csehek közül a magyar konzervatívokat meghívták, hogy tartsonak előadást Brüsszelben, a történész Miroslav Vánek, aki a hosszú éveken át tartó szexuális zaklatási botrány miatt elveszítette komolyabb platformját, szívesen írt a rémületekről, amelyeket az elnyomott kultúra okozott. De a cseh szóbeli történetírás egyik nagy alakja természetesen csak statiszta szerepét tölti be. Scheiring szerint Orbán a magyar állami költségvetés és a brit és amerikai konzervatívok közötti kapcsolatok segítségével létrehozott egy „atlanti szélsőjobboldali ökoszisztémát”, amely a Trumpizmus egyik legkifejezőbb forrásává válik az Európai Unióban.

A nyilvános kampányok jellemzőek az orbánizmusra. Viktor Orbán ügyesen tudja szítani a nemzeti traumákat – a szovjet megszállás és az 1956-os mészárlás mellett még inkább a 1920-as trianoni szerződésre emlékeztet, amely feldarabolta az addigi Magyarországot, és nagyjából két harmadától megfosztotta területileg és lakosságban is. Orbán azonban a „magyar nemzet” védelméből (elsősorban a magyar állampolgárság széleskörű osztogatásával a szlovákiai, romániai és ukrajnai magyar kisebbségeknek) áttért a „nyugat-európai civilizáció” védelmére, és a migrációs válság idején a menekültekkel és azok támogatói ellen uszít.

A privilégium szerepét az amerikai pénzügyi spekuláns, George Soros töltötte be, aki a magyar zsidó családból származik, majd a szólásszabadság és a civil társadalom támogatására fordította erőforrásait Közép-Európában. A közép-európai egyetemét Orbán kitiltotta Magyarországról, és kampányt indított ellene, amelynek számos antiszemita vonása volt. Stratégiáit amerikai politikai technológusok – Arthur Finkelstein és George Birnbaum – dolgozták ki, akik korábban főként amerikai republikánusoknak és izraeli nacionalistáknak, például Netanjahunak dolgoztak. Később, a covid-19 járvány idején, a gyűlölet célpontjaivá váltak a melegek és leszbikusok is. Amikor akkor megkérdeztem magyar barátaimat, miért fordult Orbán épp most ellenük, cinikusan válaszoltak: „Már senki más nem maradt neki.”

Az egyik poligárka mohósága

A cinizmus helyénvaló. Orbán politikai teremtmény, számára fontos az ideológia, és azt mondja magáról, hogy hetente egy délutánt szán politikai szövegek olvasására. Rendszere azonban korrupciós rendszer is. Elemző és volt politikus, Magyar Bálint „kígyóként” és „posztkommunista maffiaállamként” jellemezte, ahol a bűnözői „szervezett alvilág” helyett az „szervezett felülvilág” uralkodik. Fontos a különbség az „oligarcha” és a „poligarcha” között: az oligarchák a saját, alapvetően legitim gazdagságukat használják fel illegitim befolyás szerzésére a politikában, a poligárkák pedig politikai hatalmukat illegitim gazdagsággá alakítják. (Az én ábrám itt leegyszerűsített: a politikai és gazdasági hatalom összekapcsolódása végső soron megkérdőjelezi mindkettő legitimációját, vagyis a vagyont és a hatalmat is.)

Míg Csehországban Strnada, Křetínský, Babiš és egykori Kellner oligarchia ország, addig Magyarország inkább poligárkák országa. Míg Klaus 1990-es években a társadalmi vagyon átadását a cseh privatizációs folyamatok révén valósította meg, Orbán csak 2010 után kezdte építeni a magyar burzsoáziát. Talán ezért is vannak a magyar oligarchák a cseheknél inkább szegényebb rokonok, és sokuk valóban a politikai hatalomtól származik. A leggazdagabb magyar, Mészáros Lőrinc, Orbán gyermekkori barátja, és saját szavai szerint „abban, hogy ilyen messzire jutottam, szerepet játszottak Isten, a szerencse és Viktor Orbán személyisége”. A legtehetősebb magyarok között van a miniszterelnök veje, Tiborcz István is. Természetesen hangsúlyozza, hogy saját sikerében nem volt szerepe a befolyásos támogatásnak. A tavalyi Dinasztia című dokumentum más nézőpontot kínál; magyar felirattal is elérhető. Orbán gyermekkori barátja és oligarchikus szövetségese volt még Simicska Lajos is, aki azonban megpróbált ellenállni. Szépen kikapott, és ez nemcsak a politikai ambícióinak vetett véget, hanem a vállalkozásainak is.