Úgy tűnik, már felnőttünk. Az, amit ma játszunk, olyan melankolikus lázadás.

Hothouse zenekart Pink Whale-ben találom meg a Munka Ünnepén, egészen találó szimbolika. Beszélgetünk az előzenekari szettek közben. Sergei trombitával tudja ellopni a show-t, mint ahogy az interjút is. Gregory és Martin kétségbeesetten próbálkoznak, gitároznak. Bianca és Filip nem értenek egyet mindenben, de az ő basszusuk és a dobja nem zavarja őket. A Hothouse úgy szól, ahogy az van.

Szélesebben kezdem. Amikor hallgattam titeket, eszembe jutott egy párhuzam a cseh Kouř (1989) filmmel Tomáš Vorl-tól. Füstös, nagyobb és mindennapi küzdelmek a munkásosztály hőseinek, a forradalomnak jobb világot kellene hoznia. Szinte negyven évvel utána itt van a Hothouse, és csak úgy nem lehet kiszellőztetni. A jobb világ messze van, a frusztráció pedig kiveszi a részét.

Martin: Amikor a kilencvenes évek gyerekei, mint mi, alternatív zenét csinálnak, ami nem vidám, természetesen tükröződnek benne a jelen problémái. És nem kell, hogy elsőre nyilvánvaló legyen, inkább a hangulat révén, amit belőle érezni lehet.

Gregory: Finally, We Are Well, Stable (2025) politikailag inkább implicit projekt, mint az előző EP Light Was Brighter (2022), bár akkor a szövegek kritikusabbak voltak. Most inkább absztrakt kollázsokat próbáltunk készíteni – amelyek a rendszerben való személyes élményekből indulnak –, nem csak száraz kritikát.

Váltogatjátok egymást a szövegírásban?

Martin: A legtöbb szöveg Gregoryé. De ha én próbálkozom valamivel, akkor azok szövegek változtatás nélkül maradnak. Különböző kifejezésmódokat használunk, így elég nehéz átvenni egymás kézírását.

Gregory: Néha együtt is írunk. A Give and Receive dal szövege teljes egészében Martiné, én csak részeket írtam hozzá, hogy dialógus legyen. Talán nem sikerülne őket tematikusan keretbe foglalni, egyszerűen csak utalunk azokra a dolgokra, amelyek brutalitásukban és abszurditásukban lenyűgöznek minket. Biztos, hogy megjelenik bennük valamilyen ösztönösség, emberi kegyetlenség, zaklatás és más erőszak. És kritikusak vagyunk az állatok jogával kapcsolatban is – erről szól a Horns című dal.        

Mindketten más szakmában is dolgoztok. Hogyan találkoznak ezek a hatások a zenétekben?

Bianca: Hű, mi már az elejétől fogva jól megértettük egymást Gregorral, ami a zenét és a filmeket illeti, és mindig elég kulturálisan szétszórtak voltunk. Gyakran utaltam különféle dolgokra a klipekben és a vizuálokon. Talán ez is az, ahogyan az imidzsünk összeállt.

Martin: Ez automatikus, már nem vagyunk húszévesek, így tudunk tiszteletben maradni egymást. Teret adunk egymásnak, mindenkinek más jön be. Néha hosszabb ideig dolgozunk egy-egy dolgon, mert egyszerűen időbe telik, míg összeáll. Szerencsére még mindig elég vadak vagyunk, hogy valamit előre mozdítsunk.

Gregory: Régen azért csinálunk dolgokat hosszabb ideig, mert sok más projektünk is van. Dolgozunk, és Bianca a próbák miatt Viednából Párizsba ingázik, így nem tudjuk olyan rendszeresen csinálni, mint szeretnénk.

Filip: Néha előfordul, hogy idővel rájövünk, egy track nem működik. A létrejött és a live játék között viszonylag nagy időablak van. Tetszik a hozzáállás, ami talán különbözik más zenekaroktól – a tracket csiszolni kell, csak utána játszuk élőben, érlelődik.

Martin: De ez sem szabály. Az albumon van kb. négy dolog, amit egyetlen találkozás során vágtunk össze. Talán, ha kevesebben lennénk, több dolog születne, mint sablonból, de nálunk semmi sem jósolható meg. Például Gregory egész tracket a fejében hordoz, és mi gyorsan összedobjuk. Így ez érdekesebb, dinamikusabb, szórakoztatóbb.

Valóban kísérleti formációként alakultatok 2021 tavaszán, ahogy az első felvett dalotok is bizonyítja?

Gregory: Ez csak az első streaming trackünk, amit ukrán barátaink adtak ki. Hárman találkoztunk Brnóban, és loopokba merültünk gitárokkal, olyan volt, mint a rossz Velvet Underground. Post-punk, néha metalos csipet. Jazzy, bossa nova, noise-rock… Filmekhez visszatérve: akkor nagyon kedveltem Lynch filmzenéit. Lynch-et Mancini inspirálta, aki a Experiment in Terror (1962) filmhez is írt zenét. Ezért a Spring Experiment címet viseli, és a fő riff is ebből származik.

Bianca: Gregor és a barátja, a dobos találtak próbatermet. Szerencsém volt, hogy a srácok tiszteletben tartották, hogy csak kezdtem basszusgitározni. Csak játszani akartunk. Most visszagondolva, szerintem fantasztikus, hogy ebből a játék-és nem-játék állapotból eljutottunk odáig, ahol most tartunk.

Filip: Bianca mindenben a saját intuíciójára hagyatkozott a basszusmenetekkel. Nagyon gyorsan kitalálja, lenyűgöz, hogy mindig elsőre jó.

Gregory: Utálja a egyenes vonalakat. Még meg akartam jegyezni, hogy csak Sergei és Filip zenészek végzettségűek. Kezdetektől a New wave felé haladtunk, mert olyan zenét akartunk játszani, ami egyáltalán nem szokványos.

Filip: Régebbi felállásokban mintha két szárny állna egymással szemben – a képzett és a punk. Néha azonban a harmónia szabályait teljesen „el kell felejteni”: összedobunk valami menőt, és hagyjuk így. Romantikus és különös keveréke, de „mocskos”.

Sergei: Nem mondanám, hogy valami zenei elmélet korlátozhatna, mert ha egyszer nincs mit mondanod, teljesen mindegy, ismered-e a hangokat. Ha van mit mondanod, az csak segít. Tudod, hogyan kell játszani a harmóniát, diszharmóniát vagy konsonanciát, mert ismered az eszközt.

A Finally, We Are Well, Stable cím utal a cseh szociológiai tanulmányra a migráns nők prekáriátusban végzett munkájáról. Miben áll a zenétek szolidaritása?

Gregory: A cím éppen az abszurditásával ragadott meg. A válaszadó azt mondja, hogy a munkával elérte a stabilitást, és már jól van. Persze, ehhez pénz kell, de mennyi az? Az alapvető szükségletek kielégítése mellett mindenkinél más. Vannak azonban olyanok is, akik teljesen anyagilag biztosítottak, mégsem elég nekik.

Martin: Én azt gondolom, hogy még ha ilyen biztosított is vagy, hogyan lehet stabil, amikor a világban ennyi szörnyűség történik? És senki sem ér el ilyen jólétet anélkül, hogy valamiben ne lopna – adókat fizetsz, olcsó migránsdolgozókat alkalmazol stb.

Gregory: És valaki azt mondja: „Végre jó!“, több pénz van, de aztán minden árára emelkednek. Ciklikus folyamat, lehet, hogy a következő album címe valóban Jólét.

Generációs jólét. Néha úgy érzed, hogy hasonló kijelentések és gesztusok csak a buborékunkban maradnak?

Gregory: Talán nem, de amikor már lövöldözöl a sajátjaidra, szerintem az európai baloldalnak van egy kicsit egészségtelen kritikai percepciója. Így le tudnak hullani mélyen gyökerező hagyományok, amelyekkel azonban még foglalkozni kell. Szétszakadunk, miközben a csehszlovák térben rengeteg kérdés van, amit meg kell oldani – például a gatekeeping vagy a túl sok férfi a szcénán. Komolyan, alig tudok egyetlen női vagy queer metal zenekart felsorolni. Az elképzelésem szerint a multikulturalitás is fontos, de látom, hogy már születnek ukrán kollektívák – még a háború ellenére is.   

Bianca: Talán egyszer eljutunk oda, hogy annyira rossz lesz, hogy ebből a közös tudatból építjük fel magunkat.

Martin: Az emberek bal- és jobboldali elkülönítése szerintem már elavult. Legyen szó lakhatásról, osztálykülönbségről, háborúról, AI-ról. Csak húzzuk egymást egy kötéllel, ami valójában nem is létezik.

Filip: Egyébként nem hiszem, hogy mindannyian ugyanabból a buborékból vagyunk. Például Bianca-val valószínűleg politikailag nem értenénk egyet szinte semmiben, nem ugyanabból a társadalmi-gazdasági háttérből jövünk.

Na, akkor legalább van egy diskurzuspalettánk. Mi hajt előre titeket minden rossz ellenére, mi a reménycore-otok?

Filip: De ez már túl édes lesz... Én igazán örülök, hogy együtt zenélünk. Nagyon vártam ezt a mai napot. Beszélgetünk a kocsiban, zenét hallgatunk, és utána elmegyünk valami jó reggelire. Egyszerűen egy kirándulás a barátokkal.

Gregory: Nagyon élvezem ezt a rockot az ingyenes világban, Brnóból Németországba. Minden ellenére nagy reményt látok a fiatalabbakban és a közösségekben. Új zenekarok és DIY terek születnek, ez az egész hely itt javulhat, ha megpróbáljuk.

Bianca: A koncertszervezéshez viszonyítva ez kb. 50/50, de ez az én személyes élményem. Valószínűleg a kultúrában találom meg a legnagyobb örömöt, a könyvekben, filmekben, inkább az introvertált dolgokban.

Filip: Ó, és a zene! Két hónappal ezelőtt voltam Anne von Hausswolff koncertjén, és az kurva jó volt. Másnap reggel kb. két órával korábban ébredtem, kipattantam az ágyból, és rengeteg dolgot akartam csinálni, olyan feltöltött voltam.

Bianca: Igen, én is így voltam, amikor a Sleep-t hallgattam a metrón, azonnal játszani akartam valami hatalmas gain-nel és torzítással.

Martin: (Háttérben rádió szól) Nagyon tetszik, hogy ehhez a zenéhez Nirvana adja a soundtracket.

Szerepeltek a Colours of Ostrava fesztiválon, és az utolsó albumotokat a Kabinet Records kiadónál vettétek fel. A Hothouse a többi projektetek között a „konvencionális” bélyeget viseli?

Gregory: Nos, a családomnak biztosan nem konvencionális.

Sergei: Apám szereti a Hothouse-t, minden posztját lájkolja.

Martin: Ráadásul szinte semmilyen marketinget nem csinálunk, csak minimálisan hirdetjük magunkat a social medián. Úgy érzem, hogy még erőfeszítés nélkül is beszélnek rólunk, és hívnak minket játszani.

Gregory: De nem beszélünk arról, hogy a mainstream és az underground közötti határ lenne. Szerintem ez a konvencionális távol áll tőle, főként a trackek szerkezetét tekintve. Kezdtünk kemény zenével, és inkább punk fesztiválokon játszottunk.

Bianca: De még ott sem illettünk igazán. Talán kicsit meg is értek már. Nem, hogy a punk ne lenne felnőtteknek való, de már nem akartunk csak tuc-tuc-ot játszani.

Martin: Nem tudom, ez tisztább-e. Ez egyfajta melankolikus lázadás, valami nyomot hagyott a zenekar egy bizonyos korszakából. Az új dolgok, amiken most dolgozunk, teljesen más hangzásúak.

Gregory: Bár szeretek lo-fi zenét játszani, szándékosan elnyomva a mixben, ezt nem lehet így csinálni örökké. Talán nem vagyok elég core típus, hogy ötvenévesen csak kazettákra készítsek zenét 100-200 embernek. Változtak a prioritások, és most egy ambiciózusabb underground vagyok. Például a vinyl készítés költséges. Ha szerződésünk lenne máshol, és három év alatt három albumot kellene kiadnunk, nem tudnánk. Jó munkaadónk van.

Bianca: Egyébként kicsit sajnálom, hogy senki nem kérdezi tőlem, milyen egyedül a négy fiúval zenélni a zenekarban. Kim Gordon ezt privatizálta.

Van helyed.

Bianca: Néha idegesítő. Viszlát!

A szöveg a PERSPECTIVES projekt része – egy új márka a független, konstruktív és sokszempontú újságírás számára. A projekt az Európai Unió finanszírozásában valósul meg. A vélemények és álláspontok a szerző(k) véleményei és nyilatkozatai, és nem feltétlenül tükrözik az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Ügynökség (EACEA) álláspontját. Az Európai Unió vagy az EACEA nem vállal felelősséget a tartalomért.