Az egér lázadása az oroszlán ellen – véget értek-e végleg Magyarország oroszbarát napjai?

"Russkies go home! Russkies go home!"

A rigmus visszhangzott a tömegben, miközben Magyar Péter lépett a színpadra, hogy bejelentse, Orbán Viktor felhívta, hogy elismerje vereségét, miután tizenhat évig volt hatalmon. Körülöttem a támogatók táblákat lengettek Vladimir Putyin arcával áthúzva vagy Orbán karikatúráit rejtve egy orosz matryoshka baba belsejében. A szimbolika egyértelmű volt: Magyarország nemcsak eltávolította Orbánt, hanem lázadást indított oroszbarát víziója ellen.

A április 12-i szavazás több mint két harmadot adott Magyar Tisza pártjának a parlamenti helyekből, rekordmagas, mintegy 80 százalékos részvétellel – ez az eredmény még Orbán Fideszének sem sikerült soha. Az eredmény határozott igen volt az Európai Unióra és a NATO-ra, és drámai pofon Orbán ukrajnai ellenszenvének. Magyar ezt megerősítette első sajtótájékoztatóján, mint miniszterelnök-jelölt: „Ukrajna ennek a háborúnak a áldozata (és) minden ukrán kormány feladata megvédeni területi integritását és szuverenitását,” mondta. „Ha Vladimir Putyin hívna, felveszem a telefont. De én nem fogom őt hívni. De ha beszélgetnénk, azt mondanám, kérjük, hagyja abba a gyilkolást.”

Magyar saját történelmére tekintve, amely a szovjet uralom alatt állt, a kérdés az, miért tartott ilyen sokáig eljutni ide. Hogyan tűrhette egy ország, amelynek 1956-os szovjetellenes forradalmi kísérletét világszerte csodálták, hogy tizenhat évig oroszbarát kormány legyen? A „Russkies go home!” kiáltás akkor kezdődött, majd felbukkant a kommunizmus összeomlásakor 1989-ben, és csak most tért vissza, amikor Magyar önmagát „szabadságharcosként” (egy kifejezést Orbán maga is szeretett) mutatta be Orbán autoriter tendenciái ellen.

Ironikus módon, a fiatal Orbán is így beszélt egykor. Valójában, 1989-ben, ő tette meg az első nyilvános felhívást arra, hogy a szovjet katonák hagyják el Magyarországot: „Ha nem veszítjük el a 1956-os elvek szem előtt tartását, magunk választhatunk olyan kormányt, amely azonnali tárgyalásokat kezdeményez a szovjet csapatok gyors kivonásáról. Ha van bátorságunk mindezt akarni, akkor, csak akkor tudjuk megvalósítani forradalmunk akaratát.”

„Csak 11 éves voltam 1989-ben, de élénken emlékszem, ahogy családommal együtt Viktor Orbán beszédét hallgattam,” mondja volt ellenzéki politikus Vona Gábor, aki 2018-ban Orbán ellen indult és majdnem az ötödét szerezte a szavazatoknak. „Mindenki annyira reménykedett, hogy végre más lesz, és részei leszünk Európának.”

Orbán 16 éve tartó hatalma arra utal, hogy a magyar közvélemény jelentős része elfogadta az ő érvelését Oroszországról és Magyarország történelmi fordulata ellenszegüléséről 1989-ben. Ezt legalább részben a kommunista uralom örök pszichológiai öröksége magyarázhatja: cinizmus a politikával szemben, függőség erős vezetőktől, és a kollektív cselekvés hitének gyengülése.

 Bár Orbán és Fidesz pártja a 1956-os örökséget a nemzeti szuverenitás egyik alappillérének tartotta, miniszterelnökként az irány Oroszország felé tolódott. Kezdetben ez összhangban volt az Európai Unió pragmatikus viszonyával Oroszországhoz, hiszen a 2010-es években nem volt szokatlan, hogy európai vezetők bilaterális találkozókat tartottak Vladimir Putyinnal vagy fosszilis tüzelőanyag-kereskedelmi megállapodásokat írtak alá. Magyarország is kötött kereskedelmi megállapodásokat Oroszországgal, főként olaj- és energiaellátás kapcsán.

Végül a kapcsolatok valóban melegedtek. Ennek egyik jellemző példája Péter Szijjártó, Magyarország volt külügyminisztere, aki 2021-ben, három hónappal Ukrajna inváziója előtt, a orosz külügyminisztertől, Szergej Lavrovtól kapta meg a Barátság rendje kitüntetést.

Az ideális vihar?

Az ukrajnai háború hozta a csúcspontra a kérdést, mivel Magyarország a legpro-Putyinabb hang a EU-ban. Orbán következetesen érvelt, hogy a szankciók Oroszország ellen inkább az EU-nak ártanak, mint keleti szomszédjának. Bár végül aláírta az összes szankciós csomagot, a lehetőségek szerint enyhített a szankciókon, és sikerült eltávolítania fontos orosz személyeket, például a pátriárkát, Kirillt az EU szankciós listájáról. Ezért dicséretet kapott Moszkvában, és rosszallást Brüsszelben. Továbbá, a Fidesz 2026-os választási kampánya Zelenszkijt egy rémálomként ábrázolta, aki Magyarországot háborúba akarja vinni Ukrajnában. A látszólagos szándék az volt, hogy elterelje a magyar választókat a belső problémákról, mint például a működésképtelen egészségügyi rendszer vagy a széleskörű korrupció. Néhány héttel a választás előtt Orbán még azt is kijelentette: „Nekem kell választani, ki alakítja a kormányt: én vagy Zelenszkij?”

Orbán egyre élesebb ellenszenve Ukrajna iránt sok választónak irracionálisnak tűnt. Vona például egy népszerű összeesküvés-elméletet említett, miszerint „Orbán egyszerűen eladósodott a orosz vezetés felé, olyan módon, amit nem ismerünk részleteiben. Amit csinál, az már nem Magyarország érdeke.”

Mások szerint az ok Orbán szerepéből ered, mint az illiberális ikon és a hatalompolitika fogadott fogadkozása. Korán a kormányzása alatt Orbán úgy tűnt, arra a következtetésre jutott, hogy a világrend változni fog, és a szabályokon alapuló rendszer helyett a hatalmi rendszer lesz a domináns. Ebben a forgatókönyvben egy kis ország, mint Magyarország, hasznot húzhat abból, ha jó viszonyt ápol a szomszéd óriással. Ezt támasztja alá a Bloomberg által megszerzett beszélgetés átirata, amelyben Orbán 2025. október 17-én felajánlja „segítségét bármilyen módon” Putyinnak, és összehasonlítja két ország kapcsolatát egy „egér” és egy „oroszlán” közötti viszonnyal. Orbán egyre inkább úgy látta, nem csupán Magyarország vezetője, hanem civilizációs stratéga, aki ugyanazon geopolitikai sakkjátszmában játszik, mint Trump, Putyin és Xi.

Fontos megjegyezni, hogy egy ilyen rendszer, mint Orbáné, egyre költséges fenntartani. A rezsimbarát üzletemberektől a vidéki párt katonáin át mindenki arra számít, hogy erőfeszítéseiket megjutalmazzák. Azok a választók, akik egyre inkább szégyellhetik nyilvánosan vállalni pártjuk hűségét, adókedvezményekkel vagy kölcsöncsomagokkal kell, hogy megnyugtassák, amelyek szintén eszközök a társadalom általános fejlődésének reményének fenntartására. Ezek a kiadások egyre problémásabbá és egyben létfontosságúbbá váltak, mivel Orbán kormánya mindig rövid távú megoldásokat és gazdasági gyorsjavításokat keresett, így a profitmaximalizálásra törekvő rendszer finanszírozása lehetetlenné vált. Ez nem okozott problémát, amíg Magyarország uniós támogatásokat kapott, amelyek a második világháború utáni Marshall-terv által nyugat-európai országoknak adott támogatásnak több mint kétszerese volt, relatív GDP-hez viszonyítva. Azonban, ahogy Orbán bebetonozta rendszerét, az EU-s források kezdtek elapadni. Ez nem volt meglepő az előző kormány számára, és az egyre szorosabb kapcsolatok Oroszországgal stratégiai szükségszerűséggé váltak a következő nagylelkes adományozó megtalálásához.

Orbán támogatói narratívájába való beletörődés egyfajta kognitív disszonanciának tűnt. „Az 1956-os fő üzenet, amit a diákjaimnak próbálok átadni, az, hogy minden esély ellenére mindig érdemes harcolni az emberiségért és a szabadságért, bármilyen körülmények között,” mondja Pintér Ábel, középiskolai történelemtanár és hosszú ideje Fidesz-támogató. Még kampányolt is a pártért, miközben társai – jól képzett, negyvenes éveikben járó emberek – tömegesen tértek át más pártokra. A tanár a Orbán politikájának ellentmondását az energiafüggőségre vezeti vissza: „Van egy csővezeték két végével: egyik Moszkvában, a másik Budapesten. ... Nem olyan könnyű számunkra más energiaforrásokra váltani vagy helyettesíteni azokat alternatívákkal.”

Kommunista örökségek 

De leginkább Orbán ügyesen kihasználta a magyar társadalom brutalizálódása során keletkezett traumákat a kommunista uralom évtizedei alatt.

A második világháború után az újonnan kialakított szovjet támogatású vezetés azonnal elindított egy projektet, amelynek során az embereket kivonták a megszokott mezőgazdasági környezetükből, és központilag gyári munkákba kényszerítették, ezzel felrúgva a családjaikban és közösségeikben évtizedek óta meglévő hagyományokat. A kommunista pártállam szétzilálta a helyi közösségeket, betiltva a gyűléseket és a kormánytól független csoportokat. A magyarok minden lépésnél a párttagok jóindulatára voltak utalva, így adósság- és klientelista rendszer alakult ki.

Az ideológia szerint csak a párt tudta, mi jó az országnak – de senki sem volt biztos benne, hogy a párt következő lépése mi lesz. Ráadásul a párt kegyetlenül üldözte az alternatív értékrendszereket, például a katolicizmust, ellentétben Lengyelországgal. A szocialista rendszer valódi erkölcsi és etikai tartalmának hiánya széleskörű cinizmust eredményezett.

Miután megtörték az 1956-os felkelés által jelzett remény rövid lángját, a kommunista vezető, Kádár János hatékonyan kínált egy alku lehetőségét: hagyják abba a lázadást, és az állam nagyjából békén hagyja őket.  A társadalom de-politizálódott, és az emberek a családjukra és a belső körükre összpontosítottak. Megnyugtatták magukat olyan gondolatokkal, mint „nincs igazi szabadság sehol a világon”. A történelem tanítása az iskolákban determinisztikus gazdasági és társadalmi folyamatokként zajlott, nem az egyének cselekedeteinek eredményeként. Mély kétségbeesés rejtőzött a lassú életminőség-javulás mögött, ami a világ egyik legmagasabb öngyilkossági rátáját eredményezte.

A paternalista állam nagy, védelmező szárnyai alatt a polgárok közötti szolidaritás szükségtelenné és elavulttá vált. Az Európai Értékek Kutatása szerint, amelyet 1982-ben végeztek el először, a magyarok 85 százaléka úgy vélte, hogy nincs más, amiért feláldoznák magukat, csak a családjukért – ez jóval magasabb társadalmi közönyt jelent, mint a legtöbb nyugat-európai országban. Szinte a magyarok fele még azt is hitte, hogy a szülőknek nem kell áldozatokat hozniuk gyermekeikért.

Ezek a társadalmi hiányosságok nem szűntek meg a 1989-es rendszerváltással. A kollektív cselekvésbe vetett hit hiánya különösen sebezhetővé tette a magyarokat olyan vezetőkkel szemben, mint Orbán, aki a kommunista korszakra emlékeztető cinikus politikai függőségi és patrónus rendszer kiépítéséhez folyamodott. Valójában sok magyar még azt is elhitette magával, hogy a 1989-es változás csupán egy politikusok közötti alku volt. Ez más volt Lengyelországban a Szolidaritás tömegtüntetéseivel, és még Romániában is, ahol a rendszerváltás erőszakos esemény volt. A magyarok között hiányzott az a tudat, hogy az emberek maguk harcoltak a kommunista rendszer ellen. Ezért sok kommunista rendszerre jellemző tulajdonság soha nem ért véget. Meglepően könnyű találni magyarokat, akik még a pártállami korszakról is nosztalgiáznak, néha azt állítva, hogy az élet jobb volt a rendszerváltás előtt.

Ezen a történelmi háttéren nem meglepő, hogy a magyarok nem lázadnak Orbán ellen hamarabb, még akkor sem, amikor az ellentmond saját forradalmi ethoszának. A társadalomból az ügynökség teljesen eltűnt.

Hogyan illeszkedik ebbe a képbe a legutóbbi választási hatalmas mobilizáció?

Bizony, egyre több fiatal, akik nem éltek a kommunista uralom alatt, jogosultak szavazni, és értékrendjük élesen különbözik a régebbi generációkétól. Ők túlnyomórészt az EU-pártiak, és a Fidesz kampánya, amely olcsó hiteken és adókedvezményeken alapult, nem volt hatékony közöttük.

De az idősebb generációk más kérdés. „Ha ma nem lenne gazdasági válság, és az emberek ugyanúgy éltek volna, mint 2021 előtt, amikor még EU-forrásokat kaptunk, akkor semmi problémájuk nem lenne Orbán illiberális vagy anti-demokratikus tendenciáival,” mondja Vona szomorúan.

Ahhoz, hogy a változás gyökerében is rezonáljon a Fideszhez való alkalmazkodás, egy nemzeti pszichológiai váltás szükséges, amely a múlt traumáit kezeli. Kritikus, hogy Magyar már kijelölte a dátumot, október 23-át, az 1956-os forradalom 70. évfordulóját, amikor a kommunista titkosszolgálat iratait teljes egészében nyilvánosságra hozza, évtizedekkel azután, hogy Csehország és más posztszovjet országok megtették ugyanezt. Emellett a tervek között szerepel a Orbán-korszak korrupciójának kivizsgálása és megbüntetése, ami kezdhetne valamit tanítani a magyaroknak arról, amit évtizedekig próbáltak eltüntetni: hogy az egyéneknek van ügynökségük, hogy a politikai döntések számítanak, és hogy nem minden előre elrendelt.

Lili Anna Lempek egy ambíciózus magyar újságíró, aki jelenleg a Budapesti Corvinus Egyetem Filozófia, Politika és Gazdaság szakán tanul. A Rațiu Fórum Újságíró Program mentoráltja, amelyet az LSE IDEAS támogat.