Amikor a valóság utoléri a színházat

Csütörtökön, június 25-én, a kulturális miniszter Martina Šimkovičová meglátogatta a Szlovák Nemzeti Könyvtárat, Marton, amelyet az egyik „legjelentősebb kulturális intézménynek Szlovákiában” nevezett meg. Abban az időben már a Dotyky a spojenia fesztivál negyedik napja zajlott Marton, amely Szlovákiában a legnagyobb és legrégebbi színházi események közé tartozik. Gondolod, hogy tiszteletét tette a látogatásával?

Ha kicsit követed a kulturális eseményeket Szlovákiában és a Színházi Alap támogatási helyzetét, tudod, hogy a Dotyky a spojenia fesztivál is azok közé a projektek közé tartozott, amelyeknél a Színházi Tanács először törölte, majd később késleltette a pénzek kifizetését, amelyek a többéves szerződés alapján jártak az eseménynek. Három hónappal a 21. évad kezdete előtt a fesztivál hirtelen nem rendelkezett a tervezett költségvetés felével. Hogyan lehet ilyen körülmények között dolgozni? Szlovák kultúrában ez a valóság (nemcsak) az elmúlt két évben.

A Dotyky a spojenia végül azért valósult meg, mert a támogatási alap lépéseire azonnali támogatással reagált a város 50 ezer euró értékben, a magánszektor is megszólalt, és a civil társadalom több mint 10 ezer euróval járult hozzá a startkampányhoz. A támogatási alap végül felszabadította a pénzeket, így a fesztivál a tervezett keretek között megvalósulhatott. A fő program mellett, amely tíz szlovák színházi előadást tartalmazott, amelyeket a dramaturgiai tanács választott ki az év során, a fesztivál része volt mindig a Fiatal közönség szekció (öt előadás) és a Junior szekció (hat előadás). Mindezt kiegészítették viták, műhelyek, alkotó műhelyek vagy koncertek közvetlenül Marton térén. Idén a fesztivál egy különleges programszekciót is hozzáadott, melynek neve „Nagy nulla a táblára mutatva”, amely közvetlenül reagált a támogatási alap helyzetére. A dramaturgiai csapat öt független színházi szervezet előadását vette bele, amelyek támogatását a Színházi Tanács elutasította, annak ellenére, hogy a szakmai bizottság javasolta azok támogatását. És éppen olyan szavak, mint az szolidaritás, emberség, de ugyanúgy ellenállás vagy kitartás, leggyakrabban nemcsak a fesztiválbeszélgetésekben, hanem magukban az előadásokban is megjelentek. Különösen a finálé tíz előadásának megtekintése után a nézők biztosan felvetették a kérdést, hogy a kultúra és a művészet a világ tükre, vagy inkább azok a változások és feszültségek jelei, amelyeket ma még nem látunk teljes mértékben.

Közös történet írása

„Az egész fesztivál a együttműködés csodája,” hangzott el Sonja Jánošová szavaitól egy olyan vitában, amelyet mindig a fesztivál utolsó estéjén tartanak a kiválasztott kritikusokkal. Az együttműködés és a közösségérzet nemcsak a nehéz előfesztiváli hetekben mutatkozott meg, hanem a múlt színházi szezonjában is. A fesztivál fő programjában láthattuk őket olyan partnerkapcsolatokban, amelyek színházakat alapítottak vagy nem alapítottak, az előadásokban pedig a kollektív színészi játékban vagy a jelentéses üzenetben. Marton nem egyszer távoztunk azzal az érzéssel, hogy mindannyian egy történet részei vagyunk, és közös felelősséget viselünk annak fejlődéséért. Szlovákiában az elmúlt években is meggyőződtünk arról, hogy a kultúra a közös munka modellje, amely megmutatja, hogy a társadalom csak akkor működik, ha több hang egyidejűleg szól. És az is, hogy az ellenálló képesség elsősorban az szolidaritáson múlik, nem az egyének vagy intézmények izolációján.”

Pont az ellenálló képességről beszélnek ma sokat a kultúra területén – kérdéseket teszünk fel, hogyan és vajon egyáltalán lehetséges-e erősebb kulturális intézményeket, ellenállóbb alkotói hátteret, immunrendszert kialakítani a politikai garnitúra pusztító beavatkozásaival szemben. Több színházi előadás emlékeztetett minket arra a fesztivál során, hogy a társadalom leginkább akkor ellenálló, ha emlékszik arra, ami formálta – és ebből merít. Eddig azonban ezt még nem tanultuk meg igazán. Úgy tűnik, a tanúságtételeket inkább történelmi tényként értelmezzük, mint morális felelősségként a jövő felé. Az Negatívy snehu: Wetzler, Vrba, Schulman, Lux című előadás, amely Auschwitz foglyainak és szökésük történetét eleveníti fel, ugyanakkor üzenetet hordozhat arról, hogy az emlékezés aktív ellenállás a violence ismétlésével szemben, de később nem habozunk tagadni az Izrael által a palesztinákat érő genocídiumot.

Az, hogy nem tanulunk a múltból, azt is mutatja az OTA című előadás, amely egy újságírónő, Ote Plávková történetét meséli el, aki a normalizáció idején támadásokkal és fenyegetésekkel szembesült, de nem hátrált meg pozícióiban. Ma már főként az újságírók is szembesülnek megfélemlítéssel, és ezért a szerző, Michal Ditte, párhuzamos vonalat helyezett Plávková történetéhez a jelen fiktív nyomozó újságírójával.

A rendezők többször utaltak a kortárs társadalmi eseményekre az előadásokban. Az OTE egyik színész kabátján a Kultúrális Sztrájk jelvénye volt látható, az Orrszarvú című előadásban, Eugène Ionesco adaptációja szerint, a kellékek között megjelent egy Claude Monet „A Seina-öböl a Giverny közelében” című festménye (amelyet Martina Šimkovičová inspirált), és egy jelenetben papírokat szórtak szét a színpadon olyan feliratokkal, mint „a szabad múzeumokért”, „Velünk vagytok, legyetek velünk”. A Medve című darab, amely egy fiktív medvés megjelenésről és a dezinformációba vetett hitről szól, a 20. század elején János Margittai szövegén alapult, de a dialógusok néha hangos „huliakánná” változnak.

Azonban sokkal erőteljesebben hatottak azok a pillanatok, amikor a jelen valósága magát az előadásokat is átjárta. Az adaptált és szerzői szövegek elég kifejezőek voltak ahhoz, hogy explicit frissítések nélkül is beszéljenek a jelenről – erejük abban rejlik, hogy képesek a jelenhez szólni anélkül, hogy szó szerint „fordítanánk” őket a mai nyelvre. Az Every Breath You Take című előadás, amely a stalkingról és a személyes határok átlépéséről szól, nehéz volt nem a Gelnic-i Zuzana gyilkosságára gondolni. Különösen hideg volt Rebekka Poláková monológja a partnerrel való szakításról, amely fizikai erőszakká fajult. A fesztivál idején közzétették az Emberi Jogok Koalíciójának felhívását is, melynek címe Már egy sem!, amely figyelmeztet a rendszer hibáira a nők védelmében a erőszak ellen.

Hasonlóképpen, a OTY című előadás is fájdalmasan beépült a valóságba. Miután bemutatták, Zuzana Golianová újságíró, aki a Szlovák Rádiótól szabadult, arról beszélt, hogy az ősszel bemutatott előadás premierjén még remélte, hogy a szlovák közszolgálati médiák ellenállnak a hasonló fejleményeknek. Marton a fesztiválon azonban már „gombócot a torkában” nézte az OTU-t. Az érzelmek a nézőtéren is érezhetők voltak – több női néző, különösen újságírók könnyei a záró taps alatt csillogtak a szemükben. Ez is bizonyította, hogy ahhoz, hogy a színház hiteles legyen, nem szükséges aktuális jelszavakat vagy szimbólumokat tenni a színpadra. Elég, ha a valóság maga utoléri a témáit.