Még nem új történelem: Magyarország a liminalitás és a kontrafaktuális között

Áprilisban közzétettem egy esszét, amelynek címe „Erőszakos ártatlanság és a demokratikus átmenet törékenysége”. Arról szólt, mi történt, amikor Magyarország egy választáson keresztül eltávolított egy olyan kormányt, amely tizenhat éven át szétbontotta azokat az intézményeket, amelyek a korlátozására szolgáltak. Egy magyar pszichoanalitikus, Unoka Zsolt doktornak az egyik cikkére reagáltam, aki Christopher Bollas „erőszakos ártatlanság” fogalmára alapozva vizsgálta, vajon a győztesek képesek-e ellenállni ugyanannak a pszichológiai mintának, amely a helyébe lépett rezsimet formálta.

Azzal az ambícióval zártam az esszét, hogy ezúttal Magyarország hozzájárulása más lehet. Nem figyelmeztetés. Modell.

Április óta fejlesztem azt a projektet, amelyet az esszémben leírtam. Meghívtam történészeket, újságírókat, akadémikusokat és civil társadalmi szereplőket, hogy velem együtt figyeljék meg a következő hónapokban és években. A csoport azt fogja vizsgálni, mi történik, mi lesz a megígért ígéretekkel, és milyen hatással vannak a változások az országra. Az is kérdés lesz, hogy azok, akik irányítanak, hajlandóak-e szembenézni a döntéseik által felvetett kérdésekkel.

Ez a munka felvetett egy kérdést, amelyhez folyamatosan visszatérek. Nem arról van szó, hogy jogom van-e ezt megtenni, vagy a legitimitás kérdéséről. Sokkal inkább arról, hogy milyen pozícióból beszélek, és ez a pozíció mit enged meg látni vagy nem látni.

Budapesten születtem. Kétévesen költöztünk Svájcba. Tíz évesen kértem politikai menedékjogot. Elvesztettem a jogot, hogy magyarnak mondhassam magam. Genfben nőttem fel, egy diszfunkcionális családban, amelyet a Holokauszt trauma és testvérem korai halála formált. Eighteen évesen a családi egység felrobbant. Amit Magyarországról hoztam, az a nyelv volt, de korlátozott tudással, egy gyerek szókincsével. Nem a kultúra, nem 1989 súlya, nem a posztkommunista évek reménye, nem a csalások, és nem Orbán éveinek lassú károsodása.

Magyar barátaim nem kérdezték a legitimitásomról. Valami közvetlenebbet kérdeztek. Kérnek, hogy ne jöjjek el és ne mondjam meg nekik, hogyan kellene csinálni a dolgokat. Mert tudják, hogy nem tudom. Nem tudom, milyen nehézségeken mentek keresztül, vagy milyen árat fizettek. Nem tudom, milyen az, amikor egy mentalitás, amit évtizedekig tanultak, hogy féljenek a szólástól. Ez soha nem volt az én esetem, még ha néha problémákat is okozott. Kérnek, hogy ne gondoljam, hogy néhány hónap Magyarországon elég lesz ahhoz, hogy megértsem.

Úgy érzem, meg kell nyugtatnom azokat, akik szerint talán igen. Nem, nem tudom. Tudom, hogy nem.

Az élet más tapasztalatai azt tanították meg nekem, hogy a megértés opcionális. Ami kötelező, az a nyitottság a tanulásra, a megfigyelésre, a hallgatásra, és arra, hogy elfogadjuk, a dolgok másképp vannak, mint ahogyan valaha is teljesen megértenénk.

És amikor megkérdeznek, miért hívok meg olyan közreműködőket, akik nem Magyarországon születtek, máshol nőttek fel, és harminc vagy negyven évvel ezelőtt hagytak el, a válasz összefügg. Az, amit hiszek, az az, hogy

A magyar örökség, bármennyire is hiányos, összeköt minket az országgal olyan módon, ami nem patriotizmus Orbán által adott értelemben. Ez csendesebb, mélyebb. Az ország nemcsak egy hely. Ez egy referencia pont, amely formál téged, még akkor is, ha a közvetítés megszakadt.

De van egy másik ok is. Ami Magyarországon történik, nemcsak egy magyar történet.

Az, hogy egy demokrácia képes-e helyreállni a rendszeres szétbontás után. Hogy az intézményeket újra lehet-e építeni, miután kiüresítették őket. Hogy egy társadalom képes-e újra elképzelni valami mást, miután évekig azt mondták, nincs mit elképzelni. Ezek nem magyar kérdések. Ezek a kérdések ebben a pillanatban, sok helyen egyszerre merülnek fel. Azok a közreműködők, akik más referenciákat, más tapasztalatokat hoznak a demokratikus törékenység terén, olyan dolgokat látnak, amit a közelség önmagában nem tudna feltárni.

Minél többet dolgozom ezen a projekten, annál inkább hiszem, hogy egy modell lehetséges. De nem lesznek kész válaszok. Ezek nem problémák megoldásokat keresve, hanem valószínűleg megoldási kísérletek, amelyek maguk is új problémákat vetnek fel. Mert a helyzet egyedi, kérdéseket vet fel, amelyek szintén egyediek.

Ahogy dolgozom ezen a projekten, folyamatosan visszatérek két gondolkodó nézőpontjához, akik úgy tűnik, egymás mellett kell, hogy dolgozzanak azon, amit Magyarország ma szembesít.

Árpád Szakolczai egy magyar politikai antropológus, aki egész pályafutását a liminalitás gondolatának szentelte: az állapotnak, amikor valami között vagy, ami volt, és ami még nem érkezett el. A társadalmak átmeneti állapotban nem egyik rendből a másikba lépnek. A küszöbön ragadnak. Magyarország valószínűleg 1989 óta ott van.

Hunyadi Márk egy genfi születésű filozófus, akinek magyar szülők menekültek el. Központi fogalma a „ellenfaktualitás”: a képesség, hogy észrevegyük a rést a létező és a lehetséges, a kellene és a remélt között. Ez Hunyadi szerint az, ami minket erkölcsi lényekké tesz. Nélküle nem kritizálhatjuk a jelent. Nem tudunk elképzelni alternatívát. És ha nem tudunk elképzelni alternatívát, nem tudunk építeni egyet.

Szükségem van mindkettőjükre a projektemben. Talán egymásra is szükségük van.

Az, amit közösen megosztanak, túl a nyilvánvalón, egy cél. Szakolczai liminalitása nem szándékosan végleges. Ez egy küszöb, amit át kell lépni, hogy valami tudatosabb és szilárdabb dologba lépjünk ki. Hunyadi ellenfaktualitása nem vég nélküli. Konkrét cselekvéshez kell vezetnie, nem állandó kételkedéshez. Mindkettőjük célja, a küszöb és a képzelet, nem az, hogy bennük maradjanak, hanem hogy átmenjenek rajtuk.

Ez az, amit mindketten, külön-külön, figyelmeztetnek. Amikor a liminalitás állandósul, amikor az ellenfaktualitás soha nem vezet dönthető cselekvéshez, a társadalom nem omlik össze. Inkább elveszíti a lelkét. A küszön marad, végtelenül képzelve, de soha nem érkezve meg.

Az elmúlt 37 évben Magyarország mutálódott. De nem egészen abba az irányba, amit az emberek reméltek 1989 után. Orbánnal szinte mondhatnánk, hogy a mutáció visszafordult. Az ellenfaktualitás az, ami minden ellenére életben tartotta a reményt a befejezésre.

Orbán lépése egy hamis kijáratot kínált. Megérkeztünk. Állj meg, álmodozás, itt vagyunk! Valahogy a liminalitás felfüggesztődött. Kényszerítette változását anélkül, hogy hajlandó lett volna a szükséges munkát elvégezni az országgal.

Most, április 12. után, Magyarország liminalitása újjáéled. A remények megfogalmazódtak. A régóta várt mutáció meg kell, hogy kezdődjön, és a nemzet hisz abban, hogy ezúttal teljes lesz. És az ellenfaktualitásnak tennie kell valamit, amit eddig nem kellett tennie. Nem az a kérdés, hogy változás lehetséges-e. Hanem az, hogy milyennek kellene lennie a változásnak.

Ez az, amit ez a projekt megpróbál megfigyelni. Nemcsak intézményi helyreállítás. Valami nehezebb és hosszabb. Egy társadalom képességének újjáépítése arra, hogy elképzelje, mit akar majd azzá válni, és aztán valóban azzá váljon.

Senki sem tudja ezt egyedül megvalósítani. Egyik választás sem hozza ezt létre. Lassú, kulturális, bizonytalan. Lehet, hogy ez az egyetlen dolog, ami végül számít.

Farkas Gábor az inSUBSTANTIA podcast házigazdája. Dokumentumfilmet, podcast sorozatot és könyvet készít Magyarországról a 2026-os választás után, és 2026 augusztusában Budapestre költözik.