Kinek a földje, kinek a jövője?

Meg tudnád röviden mondani nekünk a Stop Cop City mozgalomról, és arról, hogy mi késztetett arra, hogy dokumentáld annak fejlődését?

A mozgalom a 2020-as évben tartott demonstrációkra reagálva alakult ki, amelyek valószínűleg az egyik legnagyobb tömegtüntetések voltak az Egyesült Államokban, sőt talán a világon, a rendőrség csökkentését és a rendőrség megszüntetését követelve. Ez a mozgalom George Floyd meggyilkolására reakció volt, de Atlantában konkrétan Rayshard Brooks meggyilkolására is. Az igényeket azonban az állami hatalom nem teljesítette. Biden megválasztása után bizonyos mértékben visszatért a normálhoz, anélkül, hogy bármilyen kulcsfontosságú problémát megoldottak volna, amelyek ellen az emberek tüntettek. A legtöbb rendőri szerv finanszírozását növelték, és még inkább megerősítették a militarizációjukat. A Stop Cop City mozgalom azért jött létre, mert Atlanta városában a helyi politikusok, a konszerne lobbyval és az Atlanta Police Foundation-nel (az Egyesült Államok legnagyobb rendőrségi alapítványa – „nonprofit szervezet”, amely magánpénzeket oszt szét a rendőrség működtetésére) közösen bejelentették, hogy felépítik az ország legnagyobb rendőri kiképzőközpontját. Ezt úgy próbálják bemutatni, mint egy helyet a s társadalmi igazságosság és rendőrségi reform kiképzésére, de az első információk szerint, amelyeket az emberek sikerrel szereztek meg, világos volt, hogy egy városmakett építését tervezik, amit a városi környezetben való harci kiképzésre használnának. Úgy gondolom, az emberek ezt úgy értelmezték, mint egy módot arra, hogy biztosítsák, hogy az 2020-as felkelések soha többé ne ismétlődjenek meg.

Ezt a harcot az is erősítette, hogy a kiképzőközpontnak kijelölt hely nem volt egy elhagyatott parkoló vagy egy régi raktár; négy- vagy ötszáz hektárnyi erdőben kellett volna elhelyezkednie, amely egykor a Muscogee törzshez tartozott, mielőtt etnikailag kiűzték volna. A terület a 18. és 19. században rabszolga-plantázsként, majd a 20. század során börtönfarmként működött, ahol főként fekete férfiak dolgoztak a földeken, hogy élelmet termeljenek a börtönrendszer számára Georgiában. Ez egy nagyon sötét és brutális múlttal rendelkező terület, ahol háromszáz, de harmincéves fák is nőnek, amelyek akkor nőttek, amikor elhagyatott volt.

Ez a kezdeményezés engem a terület védelmének kombinációja érdekel, amely gyökereit a környezeti és az őshonos küzdelmekben találja, összekapcsolva a városi rendőri ellenállással, amely 2020-ban kezdődött. Ez valóban érdekes összekapcsolódást teremtett különböző politikai irányok és ideológiák között, de ugyanígy a taktikák között is, hogy ilyen harcot lehet vezetni a városi környezetben. Úgy éreztem, hogy míg az ország többi része az új demokratikus kormány alatt „visszatér a normálhoz”, Atlanta a ellenállás központjává vált, amely tovább vitte a 2020-as év lángját. A klímaválság idején ez egy olyan kombináció volt, amelyben a környezeti erőszak és a rendőrség extrém militarizációja együtt jelentkezett, különösen az afroamerikai negyedben. Mivel a demokratikus próbálkozások, hogy meggyőzzék a városi képviselő-testület tagjait, hogy hagyják abba, nem jártak eredménnyel, az emberek úgy döntöttek, hogy közvetlenül védik ezt a földet.

Csak tizenöt percre voltam autóval ettől az erdőtől. A építkezés érintette volna az én otthonomat, közösségemet. Ez inspirált, amikor láttam, hogy az emberek egységesen cselekedtek, és milyen nagy volt az összetartás azok iránt, akik radikálisabb taktikai eszközökhöz fordultak. Nem osztották meg egymást, és nem mutogattak másokra. Valódi érzés volt, hogy ez egy kollektív harc – amennyiben elkötelezzük magunkat az antikolonializmus, az antiimperializmus és az anti-kapitalizmus elvei mellett, és egymást támogatva, védeni és segítve egymást, ameddig csak lehet.

El tudnád mondani nekem részletesebben a pozíciódat a felvétel során, amit már vázoltál, és hogyan építetted ki a bizalmat a közösségen belül?

Abban az időben Atlanta-ban éltem körülbelül öt, talán hat évig, és segítettem egy DIY művészeti központ működtetésében, amely a Bakery Atlanta nevet viseli. Segítettem a szervezésben és koordinációban, nagyon aktív voltam, így amikor a Stop Cop City mozgalom kialakult, úgy éreztem, hogy ezek az emberek azok, akiket ismerek. Kezdetben nem terveztem feltétlenül filmet forgatni, csak kíváncsi voltam, mi történik. Mindig viszek magammal kamerát, néha szívesen dokumentálom az értékes vagy fontos dolgokat. És amikor 2021 szeptemberében első alkalommal szavaztak a Cop City jóváhagyásáról, részt vettem egy tiltakozáson, és úgy döntöttem, hogy felveszem. Ez egy kis tiltakozás volt tíz ember részvételével egy városi képviselő háza előtt, amit a COVID idején szerveztek, amikor az emberek nem találkozhattak a hivatalban.

Az a nap, amikor elkezdtem forgatni ezt a filmet, letartóztattak engem és mindenkit, aki ott volt. Ez valahogy motivált, hogy folytassam, mert már akkor világos volt, hogy nagy represszió zajlik. Folytattam a dokumentálást, és ahogy a harc egyre intenzívebbé vált, elkezdtem egy csapatot építeni a projekt köré, beleértve a társrendezőmet, Nolan Huber-t, Ike Roof-ot, Annie Woods-ot és Jamie Chu-t, akik a film produkciós csapatát alkotják. A képviselő-testületi tagok háza előtt tartott tiltakozásokból egy teljes értékű megszállás alakult ki, ami valóban viharos élmény volt. Gyakorlatilag az atlanti város határain belül egy erdőben éltünk – tucatnyi ember szervezett bulikat, főzött, eseményeket szervezett, megosztották a tudásukat, előadásokat tartottak az ország történelméről… Úgy éreztem, mintha egy alternatív valóságba léptem volna. De természetesen nem így volt. Ez a valóságon alapult, azoké, akik mélyen törődnek a bolygóval, egymással és a szomszédaikkal.

Fokozatosan kezdtem egyre több felvételt készíteni. Az emberek megbíztak bennem kamerával, mert ismertem őket; velük voltam letartóztatásnál, velük töltöttem időt kamerával vagy anélkül. Kezdetben lehetett érezni bizonyos nyomást, különösen az erdőben, ahol általában nem szívesen látottak a kamerák. Minél többet tartózkodtam ott, annál több felvételt készíthettem, és amikor a repressziók fokozódtak és a rázások gyakoribbá váltak, az emberek a kamerát inkább kérték, és egy semleges újságíró vagy dokumentarista jelenlétében biztonságot láttak. Nem akartam „aktivista újságíróként” címkézni magam, ez a megyeszékhely Atlanta által kezdett el használt címke, amely megkérdőjelezi a képesítésemet. Inkább azt akartam biztosítani, hogy a közeli és forrásaim biztonságban legyenek, vagyis az volt az érdekem, hogy ne tartsanak le közvetlenül a helyszínen. A függetlenség megőrzése lehetővé tette a rendőrség számára, hogy engem úgy lásson, mint egy olyan személyt, aki a híradás számára dokumentálja az eseményeket.

A kamera idővel biztonságérzetet adott, de nem akartam azt a történetet elmondani, hogy az igazság valahol a két oldal között van – a mozgalom és a rendőrség között. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki mélyen megértse, mi történik, feltétlenül szükséges a másik oldal is, így a legnagyobb részét az időmnek különböző frakciók dokumentálására tették ki, amelyek bár egymással összefonódtak, talán nem kommunikáltak tökéletesen egymással. A társrendezőmmel érdekes betekintést nyertünk azokba a különböző részekbe, amilyen, amit sok más ember nem látott volna.

Hogyan kapcsolódik a filmed a harc a erdőért és a fekete rasszista rendőrségi erőszak történelméhez Georgiában?

Szerintem ez a film megmutatja, hogy Atlanta összetett város. Ötven évnyi fekete polgármesterekkel, sok fekete a rendőrségben. Sokan mondták, hogy számukra meglepő, hogy Atlanta sok fekete hatalmi pozícióban van, ugyanakkor a város nem demokratikus, és a rendőrség erőszakos működése milyen. Az egyik érv, amit Atlanta polgármestere a mozgalom ellen használt, az volt, hogy az embereket külső agitátoroknak nevezte, ami a 60-as évek fehér felsőbbrendűségét hirdető taktika, amit Martin Luther King Jr. és mozgalma ellen is alkalmaztak... És bár van fekete vezető osztályunk, még mindig a fehér felsőbbrendűség nyelvét és eszközeit használja az atlanti kapitalista osztály védelmére. Jól kifejezi ezt egy egyik aktivista szavai a filmen, aki egy fekete rendőrnek mondja: „Ti, fekete rendőrök, akik a rendőrképző központ ellen kritikát kaptok, a fehérek pénzét véditek. Tudod ezt, Hill, ugyanúgy, mint én.” Atlanta egy komplex helyzetben van, mivel bizonyos értelemben a jeges déli főváros, és a város gazdagságának nagy része fehér családok kezében van. Kilencvenhat százalékban azok az emberek, akik szegénységben születtek Atlantában, ott is maradnak. Bármelyik börtönt meglátogatod ebben az államban, a fogvatartottak hatvan százaléka fekete. Ez egy elképesztő rendőri felügyelet alatt álló város. Bár a filmünk nem sorolja fel ezeket a statisztikákat, és nem próbálja túl didaktikusan bemutatni a város történetét, szerintem ez átjön a képességből, hogy ki rendelkezik hatalommal, kit lehet erőszakkal érinteni, és hogyan tudják az emberek a mozgalomban elemezni és kritizálni, ami körülöttük történik.

Úgy érzed, hogy a filmed kulturális ellen-narratívát szolgál, és ha igen, hogyan?

Ismerik-e az emberek Atlantán kívül a Cop City-t? Ha aktív underground körökben mozogsz, különösen környezetvédő és rendőrség-ellenes csoportokban, valószínűleg hallottál róla, bár nem feltétlenül, különösen Európában. Ha a mainstreamben mozogsz, valószínűleg soha nem hallottál róla. Bár, tudod, Tortugita volt az a személy, akit meggyilkoltak (Manuel Paez Téran (ők/őket) aktivista volt a Cop City ellen, és az ő meggyilkolásukat a rendőrség közbelépése medializálta, és végül tiltakozásokhoz vezetett Atlantában és másutt, szerk. szerző)). Az egyik ok, amiért erről a történetről nem sokat beszéltek, az az, hogy Atlanta legnagyobb újságai, az AJC (Atlanta Journal Constitution), az egyik leggazdagabb család tulajdonában vannak az Egyesült Államokban. Ez a család tízmillió dollárt adományozott a Cop City építésére. A fő médiák által kialakított narratíva vagy nyíltan propagandisztikus volt a mozgalommal szemben, vagy egyszerűen nem tudták, hogyan álljanak hozzá.

Ennek eredményeként végül felépült a Cop City – bár kisebb méretben és jelentősen túllépve a költségvetésen, de sikerült megépíteniük. Így Dickens polgármester és a kormányzó is olyan narratívát alkothat a tüntetések történetéről, amely eléri a célját – felépítették a Cop City-t. Nélküle a filmünk létezése valódi kockázatot jelentett volna, hogy ez a történet nem marad ismert, és senki nem fog vele foglalkozni. Ez pedig nagyon veszélyes, mert a Cop City elleni harc és a mozgalom állami repressziója szorosan összefügg azzal, amit most látunk, például Trump, ICE és a adatközpontok építésének megállítására folytatott mozgalom elleni intézkedésekkel. Látjuk, hogyan jutottunk el odáig, ahol most tartunk, a Stop Cop City mozgalom történetén keresztül.

Hogyan szereztél hozzáférést a rendőrségi kamerafelvételekhez, amelyek a filmen is láthatók, és hogyan szereztél engedélyt azok felhasználására?

Minden, a rendőrségtől származó kamerafelvétel, amit használtunk, nyilvánosan elérhető volt, és azokat ők tették közzé. Elméletileg kérhetsz hozzáférést a nyilvános felvételekhez, és próbálkozhatsz a testkamerák és hasonló felvételek megszerzésével is. Megpróbáltuk ezt, de ez egy bonyolult és költséges folyamat volt. A mondták, hogy sok dolgot nem tudnak nyilvánosságra hozni, mert folyamatban van egy bírósági ügy, így végül a meglévő nyilvános felvételekre szorítkoztunk. Miért tették ezt, amikor ez ilyen rossz fényt vet rájuk? Erre nincs egyértelmű válaszom. Úgy érzem, hogy ezeket a felvételeket saját propagandájuk eszközeként tették közzé. Azt hitték, hogy ezzel bizonyítani tudják, hogy Tortugita fegyverrel rendelkezett, és hallani lehet, ahogy lövöldöz, vagy hogy bemutassák az összes embert, akik a helyszínre gyűltek, és terroristáknak vagy zombihordáknak ábrázolják őket. Ezeket a videókat saját narratívájuk alkotására használták a médiában, mi pedig ezek révén ellen-narratívát alkottunk.

Az amerikai Trump-adminisztráció hivatalosan is „hazai terrorista szervezetként” jelölte meg az Antifát, és a terrorizmus elleni kezdeményezéseket is felhasználja a Cop City elleni tüntetők elleni vádlásra. Hogyan változtatja ez a szövetségi beavatkozás a környezetvédelmi és az állampolgári jogi tiltakozások szabályait?

A „terrorizmus” szó hivatalos használata az amerikai Kongresszusban gyökerezik 1969-ben, amikor a Palesztina támogatásának anyagi támogatását terroristának nyilvánították. A Terrorizmus elleni háború során ez végül a középső keletre terjedt. És természetesen a nyelv, amit a „másik oldal” démonizálására használunk, visszatér az otthoni szférába, mert ez egy nagyon hasznos eszköz. Ha valakiről azt mondod, hogy helyi terroristának vagy általában terroristának számít, sok jogot megvonhatsz tőle, és egyben félelmet kelthetsz azokban, akik vele kapcsolatban állnak. A hazai terrorizmussal kapcsolatos vádak Atlantában akár ötven-harmincöt év börtönbüntetést is jelenthetnek. A RICO-törvény (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations Act), amelyet az 1990-es években New Yorkban a maffia felszámolására alkalmaztak, a Stop Cop City mozgalom tagjai ellen is használták, hogy azt állítsák róluk, nem egyéni aktivisták, hanem szervezett bűnszövetkezet részei. Ezeknek a jogvédelmi eszközöknek a kiterjesztése, amit a Stop Cop City mozgalom kapcsán láttunk, most Donald Trump és a jobboldal használja fel sokkal szélesebb körben, például a Prairieland, Texas vagy a Minnesota-i ICE-ellenes tüntetők elleni üldözésre. „Veszélyt jelentenek nemzetbiztonságunkra”, ezért ismét el kell őket fogni, nem egyénként, hanem szervezett „terrorista sejtekként”. Olyan taktikát alkalmaznak, amit korábban Vietnamban és a közel-keleten használtak. Szerintem ezek között az események között sok hasonlóság van: először Vietnamban harcoltak felkelőkkel, majd az Egyesült Államokban – a Black Power vagy a Black Panthers mozgalmával.

Hogyan áll a helyzet jelenleg a hatvanegy aktivistával, akik ellen a RICO törvény alapján és hazai terrorizmus vádjával indítottak eljárást?

A jogász jelenleg elutasította a RICO szerinti vádat, mert megállapította, hogy Georgia állam főügyésze nem tartotta be a helyes eljárást az ügyben. Természetesen az állam próbál fellebbezni ez ellen a határozat ellen, így ezeknek a hatvanegy embernek az élete továbbra is bizonytalan. Várják, hogy a bíróság előtt kell-e majd védekezniük az ellene indított vádak ellen, vagy sem. Bár nem bizonyultak bűnösnek semmiben, sokan elvesztették a lehetőséget, hogy külföldre utazzanak, elvesztették a munkájukat, problémáik adódtak a lakhatás keresésében, és kizárták őket az egyetemekről. Amikor valakit RICO vagy terrorizmus vádjával vádolnak, nem feltétlenül jelenti, hogy hisznek abban, hogy nyerni fog, de a vádemelés már önmagában is megváltoztatja az érintettek életét és az életképességüket. Emellett kimeríti a mozgalom erőforrásait is, mert az emberek milliókra van szükségük, hogy az vádlottakat és védenceiket ki tudják szabadítani a börtönből, és segíteni tudják őket ebben a nehéz időszakban.

El kell mondanom, hogy a Stop Cop City mozgalom tagjai végül nem jelentettek fel senkit, és nem váltak állami tanúvá. Az egyik erősségük, hogy kialakítottak egy kultúrát, amelyben az emberek tudták, hogy a közösség mindent megtesz értük, és senkit nem hagynak cserben. Közös erőfeszítés van arra, hogy az emberek biztonságban legyenek, és ne kerüljenek börtönbe. A hatvanegy ember közül negyvenkettő vagy háromnegyed ember ellen konkrétan a hazai terrorizmus vádját emelték; néhányukat felmentették, másokat nem. De ismét, ezek a vádlások 2023-ban keletkeztek, és 2026-ban vagyunk, így már három éve élnek a fenyegetés árnyékában, azzal a lehetőséggel, hogy hosszú időre börtönbe kerülhetnek. Ez valóban súlyos hatással van a pszichés és testi egészségükre.

A mozgalom hangsúlyozza, hogy az erdő a Muscogee nép területe, és a původní nevét, Weelaunee-t használja. Milyen jelentőséggel bír a původní lakosság nézőpontja a filmed és a mozgalom szempontjából?

A Muscogee nép szolidaritása szerves része volt a mozgalomnak. Nem volt véletlen, és nem volt könnyű. A Muscogee nép az Andrew Jackson elnöksége alatt etnikailag kiűzték Georgiából a Trail of Tears (Sírkőút) során. Míg más részein az országnak, különösen nyugaton és északnyugaton, még élnek őshonosak rezervátumokban vagy azokhoz szorosan kötődő területeken, a keleti parton ez nem így van. Így a Muscogee nép, amely egykor Georgiában élt, most Oklahomában él, elég messze Atlantától. Mike Shabban, a Muscogee törzs főnöke, aki szintén szerepel a filmünkben, arról beszél, hogy a mozgalom tagjai hogyan fordultak hozzá és hívta meg a törzset a tüntetésekhez. Amikor 2021 november végén úgy döntöttek, hogy elindulnak – mintegy százan – Atlantába az erőszak elleni védelemért, szinte áldásként értékelték. Ez megmutatta, hogy összekapcsolódnak a különböző küzdelmek, amelyekben ez a mozgalom részt vett és melyekben együttműködött. A mozgalom nemcsak a Cop City megszüntetését követelte, hanem azt is, hogy a földet adják vissza a původní kezelőknek, a Muscogee népnek, így változtatva a viszonyunkat ehhez a területhez. A vízhez, a fákhoz és a levegőhöz fűződő kapcsolatunk alapvetően különbözik attól, amit az amerikai kapitalista és imperialista projekt próbál ráerőltetni erre a földre. A Muscogee nép támogatása és bevonása nagyon fontos volt.

Novemberben a Sun Dance-t tartották, ami a népük szent rituáléja, amit senki nem fényképezhet. Mi azonban felvételeket készítettünk róla, mert az emberek megbíztak bennem, és egyetértettek abban, hogy én vagyok az egyetlen, aki dokumentálhatja. Úgy érezték, ez egy fontos esemény. A mozgalom keretében a Muscogee törzs tudásáról és bölcsességéről szóló dolgok valóban fontosak voltak. Tortugita a Miami-i őshonos vezetőről vette a nevét, aki a gyarmati állam ellen harcolt. És miután Tortugita meggyilkolták, sokan az erdőben úgy érezték, hogy a Korytna-szigeten – ami Észak-Amerika több őshonos törzse, köztük a Muscogee szent helye – egy kis teknős volt megölve, ami számukra szent állat. Az egész helyzetben így egyfajta kozmikus összhang és sorsszerűség is megjelenik. A Muscogee nép később is Atlantába jött, és táncoltak, illetve egyéb rituálékat végeztek. Mikos Shabban továbbra is szolidáris volt a tüntetőkkel, különösen az atlanti gyerekekkel, és szónoklatot mondott az önkormányzatnál a mozgalom támogatására. A Stop Cop City nagy részét a helyi őslakosok harcából nyert tapasztalatok és taktikák alkották, mint például a Standing Rock-i olajvezeték elleni tüntetés.

A filmedben főként egy nagyon egységes frontot mutatsz, kevés belső ellentéttel. Valóban ilyen összetartó volt a mozgalom, vagy voltak nézeteltérések a záróképen kívül?

A filmünk nem a minden apró feszültség és nézeteltérés részletes vizsgálatára fókuszált, főként azért, mert ha azok jelentősebbek lettek volna, beépítettük volna őket. Valóban érdekes és inspiráló volt látni, hogy a mozgalom – néha beszélgetéseken, máskor veszekedéseken keresztül – képes volt belülről felülkerekedni a nézeteltéréseken, és egységes álláspontot fenntartani. Ez nagyon fontosnak tűnt, és megérdemelte a dokumentálást, mert a domináns narratíva az, hogy a baloldal nem lehet egységes, hogy a támogatói folyamatosan veszekednek egymással, és nem képesek egységes ellenállást kiépíteni. A filmünk azt mutatja, hogy ez nem így van, és valójában képesek vagyunk rá.

Az egyik pillanat a filmen általában elég nagy tapsot vagy ovációt vált ki: amikor egy újságíró kérdezi a tüntetést, hogy elítéli-e a gyújtogatást és a építési technika rongálását, és Mary Hooks, egy nagyon tisztelt, nyilvánosan is tevékenykedő szervező, aki nem visel maszkszerűség vagy hasonló ruházatot, így válaszol: „Egyáltalán nem” („Hell no”). Szerintem ez a pillanat valóban fontos volt, mert ez ismét egy próba volt a város és a médiák részéről, hogy megpróbálják megosztani a mozgalmat. Ezek a kérdések nemcsak kíváncsiságból születtek, hanem a médiák és a állam folyamatosan próbálkoztak feszültséget keltetni. A mozgalom azonban elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy elkerülje ezeket a csapdákat, és nyilvánosan megerősítette az belső szolidaritást, amikor csak lehetett. Szerettük volna, ha az emberek látják, mert ez a típusú egység a baloldalon néha elérhetetlennek tűnik.

Az egyik személy a filmen rámutat a partizánmozgalmak és a erdőterületek közötti természetes szimbiózisra. Látod-e hasonló összekapcsolódást más partizánmozgalmakban is?

Szerintem a Stop Cop City sok szempontból partizánmozgalom volt. Azok, akik részt vettek benne, sok inspirációt merítettek más földvédő küzdelmekből, például Standing Rockból, de Chiapasból, a Zapatista mozgalomból, a Rojavából... Sokan úgy érezték, hogy részei a földvédők tradíciójának (land defenders, szerk. szerző) – azoknak, akik hajlandóak aszimmetrikus taktikákat alkalmazni, mert az állam hatalma olyan óriási, hogy akkor kell támadni, amikor a leggyengébb. Ebben az értelemben ezekből a küzdelmekből sokat tanultak, de ugyanakkor szolidáris kapcsolatban álltak velük. Nagyon örülök, hogy azok, akik más harcokban is részt vettek, meglátják ezt a filmet, és rájönnek, hogy ez nemcsak az amerikaiaké, hanem része a nemzetközi küzdelemnek a uralom és a erőszak ellen, amely már több ezer éve létezik.

Kapcsolatban állsz-e a Tortugita családjával, akik jogi eljárást indítottak a rendőrség ellen, és hogyan dolgoznak az ő halálukkal több mint három év után?

Főként Tortugita anyjával, Belisszel tudok beszélni, mert a filmben nagyon fontos szerepet játszott. A család többi tagjáról nem tudok annyira részletesen. Részt vett a Sheffield DocFest fesztiválon az angliai bemutatónkon. Kérdeztem tőle, milyen érzései vannak, és milyen volt látni Tortugitát, Manuel-t. Fontos volt számára, hogy lássa, hogy a gyermeke része lett ennek a küzdelemnek a történetében. Amikor a Sheffieldben átadtuk az elismerést, meghívtuk a színpadra, hogy beszéljen a közönséghez, és nagyon szép dolgokat mondott. Szeptemberben részt vesz egy szocialista konferencián Chicagóban, érzi, hogy jelen kell lennie ilyen helyeken és ilyen eseményeken.

Jelenleg Panamában épít egy egészségügyi központot Tortugita tiszteletére, és ez a projekt, akárcsak a filmünk, az egyik módja annak, hogy tovább éljen a gyermeke üzenete. Sokszor mondta, hogy mindenki, aki a föld vagy az erdők védelmezőjeként érzi magát, az anyjának tekintheti. Nagyon szép, hogy vállalja ezt a feladatot, és hogy az emberek számára ez a személy lehet. Ez egy módja annak, hogy feldolgozza a tragédiát. Ami a jogi ügyet illeti, sajnos a jogász elutasította a rendőrség elleni pert. A család fellebbezhetett volna a határozat ellen, de úgy döntöttek, hogy nem teszik, főként azért, mert délen vagyunk, és az ottani jogrendszer mindig is konzervatívabb. Ezért nem folytatták a jogvitát, és csak azzal foglalkoznak, hogy tiszteletben tartsák Tortugitát. Ez a filmmel is együtt jár.

A szerző szociálantropológia és összehasonlító irodalom hallgató.

A text az Rosa Luxemburg Stiftung alapítvány támogatásával készült, amely Csehországban is meghatározó. A tartalomért a kiadó felelős; a bemutatott álláspontok nem feltétlenül tükrözik az alapítvány véleményét.