A civil társadalom és a szélsőjobboldal: két Lengyelország története

Sok lengyel és európai fellélegzett a Lengyelország 2023-as parlamenti választások után. Bár az akkor hivatalban lévő Jog és Igazságossággal nyíltan szemben álló pártok egyike sem kapta a legtöbb szavazatot, a Polgári Koalíció, a Harmadik Út és a Baloldali Szövetség együttes szavazatai lehetővé tették számukra, hogy koalíciós kormányt alakítsanak. Ezzel szertefoszlottak Jarosław Kaczyński pártjának reményei egy harmadik egymást követő hivatali ciklusra. Donald Tusk, a Polgári Koalíció vezetője és jelenlegi miniszterelnök október 15-ét „a lengyel demokrácia egyik legjobb napjának” és azt állította, hogy a lengyelek „nyerték a szabadságot, […] visszanyerték Lengyelországunkat„. A külföldi média hasonlóképpen az őrségváltást a remény jeleiként értelmezte, amit a kritikus választás nem csak az ország, hanem az egész régió számára, amelyet a legközvetlenebbül érintett a Oroszország ukrajnai inváziója.

.

Amint a por leülepedett, és az új kormány munkához látott, minden eddiginél világosabbá vált, hogy a szélsőjobb itt van, hogy maradjon. Annak ellenére, hogy Varsó megváltoztatta a diplomáciai és belpolitikai kapcsolatokhoz való hozzáállását, amit a gyűlöletbeszéd szinte azonnali csökkenése jellemzett, ami jelentősen rontotta a kisebbségek jólétét (a legújabb kutatások az öngyilkossági arányok növekedését mutatják az úgynevezett „LMBT-mentes zónák” bevezetése óta néhány lengyel városban), a civil társadalom szereplőinek még sok munkát kell elvégezniük, hogy elhárítsák azokat az érzelmeket, amelyek gyengíthetik az elmúlt hónapok törékeny új stabilitását.

Határok, határok, szimpátiák

Egyes kérdések már a horizonton vannak, és ha az új kormány nem foglalkozik velük az elkövetkező hónapokban, könnyen kihasználhatják őket az olyan szélsőjobboldali pártok, mint a Konfederacja (Konföderáció). Az egyik ilyen kérdés a lengyelek ukránokhoz való változó hozzáállása. A legfrissebb felmérések szerint a kezdeti lelkesedés az állandó jelenlétük iránt az országban jelentősen lehűlt, a 18-49 éves lengyelek 50%-a nemlegesen reagál arra a lehetőségre, hogy az ukránok hosszú évekig maradjanak Lengyelországban az ukránok. Bár az ilyen elmozdulás okai összetettek – az ukrajnai háború kimenetelével kapcsolatos bizonytalanságtól kezdve egészen addig az érzésig, hogy az emberek korábbi menekülthullámok befogadására tett erőfeszítéseit nem ismerték el -, a politikusoknak és a nem kormányzati szervezeteknek különös figyelmet kell fordítaniuk ezekre az érzelmekre, mivel ezek szélesebb politikai tendenciákba is átcsaphatnak.

Változatos csoportok arra is felhasználják ezt az ukránellenes hangulatot, hogy támogatást szerezzenek a gazda tüntetéseknek, és megpróbálnak egy szélesebb körű EU-ellenes mozgalmat építeni arra az érvre, hogy a Ukrajna és a blokk közötti szabadkereskedelmi megállapodás aktívan károsítja az európai mezőgazdaságot. Nemrégiben például a Konfederacja és a Jog és Igazságosság képviselői engedték be a tüntetőket a lengyel parlamentbe, demonstrálva, hogy nem annyira a gazdák ukrán gabonával szembeni ellenállását támogatják, hanem az European Green Deal-t, amelynek eltörlése a mozgalom másik követelése.

A gazdák tiltakozását emellett úgy kell tekinteni, mint a megélhetési költségek növekvő válsága miatti aggodalom egyikét a sok közül, amely a klímaváltozás következményeivel párosulva nem fog egyhamar megszűnni. Aggasztó, hogy az egymást követő kormányok válasza ezekre a problémákra a jelek szerint nagyrészt elégtelennek és lassúnak bizonyult, számos nem állami szereplő, például nem kormányzati szervezetek, tudósok és informális csoportok figyelmeztetései ellenére. Az elmúlt évtizedben Lengyelországban talán a legnagyobb változást az jelentette, hogy a polgárok hihetetlenül gyorsan reagáltak az egymást követő politikai válságokra. Ezt a változást a pártpolitikának komolyan kell vennie. Valójában ez lehet Lengyelország legnagyobb reménye a jövőbeni kihívásokkal szemben.

Aktív, aggódó, kimerült: a lengyel civil társadalom

„Érdemes megjegyezni a civil társadalom 2015 óta tartó gyors fejlődését Lengyelországban” – mondja Agnieszka Jędrzejczyk, az OKO.press, az ország egyik legfontosabb médiumának újságírója. „Ezek nem csak alulról szerveződő tiltakozások voltak, amelyekhez szervezettségre és bizalomra volt szükség, hanem a nyilvános vitában való polgári részvételt támogató nagyobb szervezetek tevékenységei is.” A lengyelek elmúlt évtizedbeli számos tiltakozásának és tevékenységének megfigyelői nehezen tudnak ezzel egyetérteni. A lengyelek a polgári szerepvállalás új értelmezését alakították ki, mind a hatalmas utcai tüntetéseken – az abortusz majdnem teljes betiltása ellen 2016-ban és 2020-ban, valamint az az igazságszolgáltatás megváltoztatása ellen 2017-ben -, mind pedig az Ukrajna orosz megszállása után az országba érkező több százezer menekültre adott azonnali, önkéntes alapú válaszlépéseken keresztül.

Az 1989 óta először fordult elő, hogy azok az emberek, akik korábban apolitikusnak vagy a politikával nem törődőnek tartották magukat, tudatára ébredtek saját állampolgári szerepvállalásuknak. Nagy sebességű oktatáson estek át a jogaikról, szabadságaikról és saját aktivizmusuk korlátairól, akár önkéntesként dolgoztak a lengyel-fehérorosz határon, akár az úgynevezett „homofóbuszok” (a lengyel nagyvárosokban közlekedő, homofób és gyűlöletbeszédet terjesztő teherautók) ellen tiltakoztak, akár 2022 február végén vészhelyzeti fogadópontokat szerveztek a pályaudvarokon.

Ezeket a tevékenységeket minden központi politikai hatalomtól vagy „mainstream” politikától függetlenül végezték. Most, ahogyan a 2023-as választások megmutatták, néhányan éppen azok közül az emberek közül, akiknek az aktivizmus újdonság volt, beléptek a politikába, többnyire helyi szinten.

„Itt alkalmazzák a tanultakat, és mások érdeklődését is felkeltik a közélet iránt. Sok korábban aktív polgár ezen az úton fordult a helyi politikához, és most jogi megoldásokat találnak ki vagy alkalmaznak az új kihívások kezelésére” – jegyzi meg Jędrzejczyk. Egyelőre még nem olyan sok ilyen politikai részvételi forma hatolt be a „mainstreambe”, de vannak első példák az ilyen folyamatokra.

A legérdekesebb talán Michał Kołodziejczaké, a (gyakran populistának tekintett) AGROunia nevű gazdamozgalom egykori vezetőjéé, aki jelenleg Lengyelország mezőgazdasági miniszterhelyettese. Csak az idő fogja megmutatni, hogy a hozzá hasonló emberek milyen mértékben hoztak változást az országba, és mennyire szálltak szembe a szélsőjobboldallal.