Izrael zsákutcája

A Bibliának sok mondanivalója van arról, hogy a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti kis földsávban milyen végzetes jelentőséggel bírnak a változó katonai szövetségek. A bibliai történelem során az erre épülő társadalmak mindegyikét az jellemezte, hogy szövetségre kényszerültek a sokkal nagyobb, hatalmasabb és gyakran egymással versengő civilizációk egyikével vagy másikával, amelyek között elhelyezkedtek.

A próféták, akik látták, hogy e szövetségek egyike sem képes megakadályozni az ismétlődő hódításokat, előálltak egy olyan társadalom úttörő gondolatával, amely a gyengék igazságosságán alapul az erősek hatalmával szemben. Vagy, hogy a mai terminológiát használjam, puha hatalom a kemény ellen.

„Jaj azoknak, akik Egyiptomba mennek le segítségért! A lovakra támaszkodnak, a szekerek számában és a szekérhajtók nagy számában bíznak” – figyelmeztette Ézsaiás a jeruzsálemi királyokat. Ehelyett: Sion a jog által üdvözül, az igazság által azok, akik ott laknak.

Bizonyos értelemben valóra vált Ézsaiás próféciája. Ami megmaradt, miután egyik bibliai királyság a másik után elpusztult, az egy nép volt – Izrael, ha úgy tetszik. A „kisajátításban” vagy „diaszpórában” az izraeli nép anélkül is létezhetett és fejleszthetett ki egy időnként virágzó zsidó kultúrát, hogy szekerekre és szekérharcosokra támaszkodott volna. Még a második templom lerombolásakor is több zsidó élt máshol, mint a tenger és a folyó közötti kis földsávon.

Palesztinok vizsgálják a Gázavárosban, az El-Remal területre mért izraeli légicsapást követő károkat 2023. október 9-én. Fotó: Naaman Omar apaimages Forrás: Naaman Omar apaimages: Wikimedia Commons

A bibliai történelem során a kemény hatalom soha nem volt Izrael legjobb fegyvere. Ez még mindig nincs benne a ma írott történelemben.

Izrael katonai fölénye már régóta nem jelent stratégiai előnyöket. A szerencsétlen sorsú 1982-es libanoni invázió óta (amely a Sabra és Shatila palesztin menekülttáborok lemészárlásához vezetett) Izrael háborúi többe kerültek, mint amennyit hoztak. A 2006 nyarán Libanonban vívott háború nem pusztította el a Hezbollahot, ahogyan azt tervezték, hanem megerősítette azt. A hat hónappal későbbi gázai háború nem pusztította el a Hamászt, ahogyan azt tervezték, hanem megerősítette azt. Azóta minden egyes újabb háború a Hamász kiirtásáért (2008, 2012, 2014) – ahogyan a „fűnyírás” nevezik – csak megerősítette azt.

A jelenlegi háború, amely állítólag „egyszer és mindenkorra” eltörli a Hamászt, nem fog „egyszer és mindenkorra” eltörölni semmit. Legkevésbé az a tény, hogy Izrael ott fekszik, ahol fekszik, egy keskeny földsávon a tenger és a folyó között, és még mindig nagyobb és potenciálisan erősebb birodalmak veszik körül. Az sem, hogy bármennyire is jól felfegyverzett és megerősített, Izrael jelenlegi formájában túlélése a nagyobb hatalmakkal – 1967 óta az Egyesült Államokkal – kötött szövetségekre támaszkodik.

Egy újabb háborúba keveredve, amelynek nincs látható vége és fenntartható célja, egy olyan háborúba, amely minden eddiginél több halált és pusztulást okoz, mostanra Izrael számára világossá kellene válnia, hogy semmilyen szekér nem fogja „egyszer s mindenkorra” biztosítani a létét. Most, hogy egy újabb geopolitikai földrengés van készülőben, Izraelnek látnia kell, hogy újabb – bár megkésett – kísérletet kell tennie arra a fajta hatalomra, amelyet Ézsaiás szorgalmazott: arra, hogy a két nép között békét és megbékélést teremtsen azon a keskeny földsávon, az igazságosság és az igazságosság alapján.

Az Izrael és a PFSZ közötti 1993-as oslói megállapodás egy ilyen kísérlet volt. Egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy a Yitzhak Rabin és Jasszer Arafat közötti magas szintű kézfogást ezer és ezer kézfogás követi majd a földön, ami az ország békésen egymás mellett élő két államra való, kölcsönösen elfogadott felosztásához vezet.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az 1987-es palesztin felkelés és Szaddám Huszein 1991-es Tel-Aviv feletti rakétái voltak azok, amelyek miatt Yitzhak Rabin, a korábbi főparancsnok és katonai keményvonalas, ráébredt Izrael katonai fölényének stratégiai korlátaira. Rabin stratégiai szükségszerűségként tekintett a békére és a palesztinokkal való megbékélésre. De saját népe meggyilkolta, és a stratégiai szükségszerűség átadta a helyét a stratégiai önhittség újabb időszakának, valamint az egyre agresszívabb megszállási és telepítési politikának. Az egyik nép katonailag továbbra is uralkodott a másik fölött, és a „terepi tények” megteremtésével az egyik állam folytatta annak a területnek a gyarmatosítását, amely a másiké lehetett volna.

Az ezt követő évtizedekben Izrael azt mondta magának, hogy a stratégiai probléma megoldódott, hogy az állam ezen a kis földsávon örökké élhet megszálló hatalomként és de facto apartheid államként. Úgy vélte, hogy a palesztinok túl gyengék és megosztottak ahhoz, hogy érvényt szerezzenek ügyüknek, míg saját katonai fölénye elegendő volt bármilyen lázadás leveréséhez és bármely regionális ellenség elrettentéséhez. Az elmúlt években Izrael még azt is kezdte gondolni, hogy az arab világ autokratikus uralkodóival való szövetségkötéssel a palesztin ügyet a történelem szemétdombjára küldheti.

Izrael túl sokáig élt stratégiai önmegtagadásban. Ez túlságosan is nyilvánvalóvá vált 2023. október 7-én reggel, amikor a Hamász a Gáza és Izrael közötti „biztonságos” határ áttörésével és mintegy 1200 gyanútlan izraeli férfi, nő és gyermek pogromszerű lemészárlásával tökéletes szúrást mért Izrael állam – és a világ zsidóságának – szívébe. Ez nem csak az egyik leghalálosabb pogrom volt a zsidó történelemben (a holokausztot leszámítva), hanem a zsidók elleni mészárlás, amelyet abban az államban követtek el, amely történelmileg azzal indokolta létezését és politikáját, hogy a zsidók menedéke volt.

Ha a Hamász szándéka az volt, hogy felébreszti a zsidó világ történelmi démonait, és olyan mértékű katonai válaszreakcióra provokálja Izraelt, amely geopolitikai földrengést vált ki, akkor pontosan ezt érte el október 7-i támadásaival. Ha a Hamász abban reménykedett, hogy pusztító regionális tűzvészt robbanthat ki, amely visszavonhatatlanul véget vet a béke és a megbékélés lehetőségének a tenger és a folyó közötti népek között, akkor pontosan ezt érte el.

Izrael célja a Hamász „egyszer s mindenkorra” történő megsemmisítése egy pusztító katonai hadjárattal természetesen ugyanolyan illuzórikus, mint a Hamász célja Palesztina „folyótól a tengerig” való „felszabadításának” elindítása egy félelmetes terrortámadással. Mindazonáltal az illúzióknak valós és szörnyű következményei lehetnek. Nem számít, hogyan végződik a háború (ezúttal), Izrael egzisztenciális sebezhetősége és stratégiai gyengeségei soha nem látott módon kerültek napvilágra. A Hamásznak a maga részéről sikerült egy újabb katasztrófát, egy újabb Nakbát előidéznie saját népe számára, azzal a szándékkal, hogy felrobbantsa a béke és a megbékélés felé vezető, elismerten túlburjánzott út utolsó maradványait.

Ebben az értelemben a Hamász már győzött. Izrael aránytalan és emberileg katasztrofális válaszlépéseivel továbbra is azt az erkölcsileg és geopolitikailag fenntarthatatlan stratégiát követi, hogy a palesztinokat örökre el kell nyomni – és ha szükséges, ki kell űzni a földjükről.

Már régóta nyilvánvaló, hogy a kizárólag katonai fölényen alapuló stratégia nem csak erkölcsi, hanem geopolitikai szempontból is fenntarthatatlan. Amire egykor Ézsaiás figyelmeztetett, és amiből Yitzhak Rabin politikai következtetéseket próbált levonni, annak világosnak kellett volna lennie, ha nem is korábban, de azóta, hogy Izrael katonai védelmezője, az Egyesült Államok (Afganisztánban és Irakban) bebizonyította, hogy képtelen katonai eszközökkel hatalmat kivetíteni a térségben. Ma már nagyon kevés bizonyíték van arra, hogy ez megváltozott volna. Ehelyett számos jel utal arra, hogy az USA a belső bizonytalanság és a külső megbízhatatlanság időszaka felé tart.

Függetlenül attól, hogy ezúttal a Hamász mekkora részét semmisítik meg, Gáza mekkora részét teszik a földdel egyenlővé, és hány ezer palesztint ölnek meg vagy űznek el otthonából, a Hamász szörnyű támadása egy olyan izraeli biztonsági doktrína végét jelzi, amely politikai-katonai önhittségre és stratégiai önámításra épül.

Az Ein brira, nincs választás, egy héber kifejezés, amely ahhoz az alapító mítoszhoz kapcsolódik, hogy Izraelnek soha nem volt alternatívája, hogy a történelem erői és a geopolitikai feltételek csak egyetlen út elé állították a fiatal államot.

Ez természetesen nem igaz. Izrael történelmében sok döntést nem hoztak meg, és sok utat nem jártak be. Hogy hová vezethettek volna, nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy a megtett utak zsákutcába vezették Izraelt. Geopolitikai sebezhetősége folyamatosan nőtt, katonai fölénye révén folyamatosan csökkent a biztonság megteremtésének képessége, és a tenger és a folyó közötti szárazföldön élő népek közötti béke és megbékélés törékeny feltételei folyamatosan erodálódtak.

Ézsaiás legszebb próféciája most utópisztikusabban hangzik, mint valaha:

Mert a Sionból hirdetik a törvényt,
Jeruzsálemből az Úr szavát.
Ő fog ítélkezni a nemzetek között,
igazságot szolgáltatni minden nép között.
Kardjaikat szántóollóvá kovácsolják,
és lándzsáikból szőlőkéseket.
Nemzet ne emeljen kardot nemzet ellen,
és nem tanulnak többé háborút.