Nikopol, a mártír „győzelem városa”

A Ukrajnában a Dnyipro régióban több ezer ház, üzlet, iroda, iskola, kórház és óvoda semmisült meg és rongálódott meg. A legtöbbjük Nikopolban és környékén van. Minden nap és minden éjjel órákig zúgnak a szirénák. Nikopol lakói állandó veszélyben élnek, és a nyugodt éjszaka ritkaságszámba megy. De nem a bombázás az egyetlen veszély. 

A kiszáradt Kakhovka víztározó túloldalán áll a Zaporizzsjai atomerőmű, Európa legnagyobbja, amelyet a megszállók bányásznak. Ez az a valóság, amelyben Nikopol több mint másfél éve él: ellenséges tűz alatt, víz nélkül és a nukleáris katasztrófa fenyegető veszélye alatt.

Az ellenség árnyékában élni

Nikopol már több mint egy éve szerepel Ukrajna összes hírfolyamában. Még akkor is, amikor a Telegram légvédelmi térképei egy időre kitisztulnak, Nikopol továbbra is piros színnel van jelölve. Az orosz hadsereg éjjel-nappal folyamatosan lövi a várost. Történészek szerint a várost a kozákok idején erődnek építették. A 21. században Nikopol, amelynek címerében kozák van, ismét az ellenség szemébe néz.

2022 márciusában az orosz csapatok elfoglalták a szomszédos Zaporizzsja régióban található Enerhodart, és a hozzá tartozó atomerőművet. Az ellenség nagyszámú katonát és felszerelést telepített az erőműbe és a környező falvakba. Ezután az atomerőmű mögé bújva a terroristák [az orosz csapatok] cinikusan és könyörtelenül elkezdték Nikopol lövöldözését a Kakhovka víztározón túl.

Nikopol és az ellenséges állások között mindössze 8 kilométer volt a távolság a vízen. Ezután a megszállók a civileket kezdték terrorizálni a Grad többrakétás rakétavetők és az ágyútüzérség folyamatos csapásaival. Később rendszeres dróntámadások kezdődtek. 2022 júliusa óta Nikopol lakosságának egyáltalán nincs nyugalma.

Egy ilyen tartós ágyúzás mellett lehetetlen élni. Nikopol lakói elkezdték elhagyni otthonaikat.

Jevgenyij Jevtusenko, a nikopoli járási katonai közigazgatás vezetője vázolja a helyzetet: „A pénzügyminisztérium adatai szerint 2022. január 1-jén 105 160 ember élt Nikopolban. Ma [2023 szeptemberében] a város lakóinak mintegy 40 százaléka marad a városban. Az emberek többsége mélyebbre költözik a körzetbe, azaz olyan helyekre, amelyek nem a közvetlen tűzvonalban helyezkednek el. Ezek közé tartozik Tomakivska, Pershotravnevska, Pokrovska és a távolabbi Myrivska falvak. Emellett Ukrajna nyugati részére és külföldre is utaznak.”

Olena, a nikopoli lakos felidézi, hogyan kezdődött: „Bár már több mint egy év telt el, emlékszem az első ágyúzásra. A sziréna nem hagyott nekünk időt, hogy elinduljunk, mert csak néhány másodpercbe telik, amíg egy gránát elér minket Enerhodarból. Először a folyosón bújtunk el. A gyerekeket betakartam egy takaróval, nehogy megsérüljenek a repeszektől. Lelkileg szinte elviselhetetlen volt. Mindannyian a támadások várakozásában éltünk. És azok egyre gyakrabban jöttek.”

Amikor meleg volt, családjával távoli falvakba mentek éjszakázni, ahol sátorban vagy az autóban aludtak. Olena azt mondja, hogy Nikopol közelében egész sátorvárosok kezdtek kialakulni. Ott maradtak a hozzá hasonló emberek: azok, akik nem tudtak vagy nem akartak elköltözni a szülővárosukból.

„Hajnali 5 körül keltünk, visszamentünk Nikopolba, lezuhanyoztunk, megreggeliztünk, és munkába mentünk” – mondja Olena. „Ez egészen az első hideg időjárásig tartott. Akkor fizikailag lehetetlenné vált a sátorban vagy az autóban élés, ezért a családommal együtt édesanyám falujába költöztünk. Ez messze van Nikopoltól, körülbelül 40 kilométerre. Most ez az otthonunk. A férjemmel minden nap onnan járunk dolgozni. A gyerekek pedig a nagymamájukkal vannak, biztonságban.”

A mindennapok az ellenség célkeresztjében

A másik dolog, ami megrémítette az embereket, az a tény volt, hogy a nap bármelyik szakában jöhet támadás. A terroristák nap mint nap tovább csúfítják Nikopolt, az egykor gyönyörű helyet. Több száz megrongálódott ház, átszakadt tetők, összetört ablakok és falak. Az ellenség tüzérségével óvodákat és iskolákat, üzleteket, autókat, gazdasági épületeket, gyárakat és irodákat rombolt le. És ezt továbbra is folytatja.

A helyiek azt mondják, hogy már nincs olyan városrész, amely ne sérült volna meg. Ennek ellenére a város megpróbál úgy élni, mint a háború előtt. A gyógyszertárak, üzletek és piacok nyitva vannak. A tömegközlekedés működik, és még egy kávéra is be lehet menni a városközpontba.

Tetyana Szidenko – Vesti Prydniprovia (Dnyipro)

Az Harry Bowden

fordította: Harry Bowden